Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 12. szám - Kocsis István: Széchenyi István (monodráma - III)
már nincs. Harc. A nemzetiségek is hátbatámadnak, ha a nagy háború elkezdődik — a horvátok és szerbek már előre megkezdték, lám, támadásuk egy nagy háború nyitányának bizonyult. Az országgyűlés alig kezdődött el, még napirendre se tűzhettük a Nemzetiségi Alkotmány tárgyalását, pedig mind Kossuth, mind Batthyány, mind Deák, mind Eötvös, még a radikális fiatalok köréből jött képviselők nagy része is támogatásáról biztosított. De az első hetekben teljes időnket lekötötte az államadósság és az olasz hadszíntérre küldendő újoncok kérdése, a délvidéki harcok miatt pedig a honvédség megszervezésének kérdése, a honvédség és az itthoni császári-királyi ezredek együttműködésének bonyolult kérdése. Aztán mint mennykő csapott közénk az udvar árulásának híre. Hányán vagyunk felelősek? És miben? A felelősek elítéltessenek! Egyetlen kiszabható ítélet: halál. Széchenyi István? Az udvar kulisszái mögé csak te láthattál be minisztertársaid közül, a veszélyt mégsem ismerted fel. ítélet: halál. V. Ferdinánd magyar király. Sokrendbéli hitszegés és a magyar alkotmány, melyre felesküdött, elárulása. Halál! István főherceg? Ha tudott az udvar kétszínűségéről, büntetése: halál. Batthyány Lajos! Ha sejtette vagy tudta, hogy az udvar kétszínű politikát folytat, akkor Habsburg-ellenes magatartása nem minősíthető provokatívnak, és felmentetik; ha viszont az udvart jóhiszeműnek tartotta, büntetése: halál. Kossuth Lajos! Ha nem tudta előre, hogy V. Ferdinánd magyar királyt V. Ferdinánd osztrák császárral meggyilkoltatni készülnek, s vele akarják temetni népünk fenntartóját, alkotmányunkat, ha nem tudta, s provokatív magatartásával mégis kockáztatott, akkor halálra ítéltetik, ha viszont meg volt győződve az udvar árulási szándékáról, magatartása helyesnek, ő maga előrelátónak tekintendő, és felmentetik. Mindazokra, kik V. Ferdinándot királyi méltósága meggyalázására kényszerítették, csak halálos ítélet mondható ki. Kik voltak jelen az udvari tárgyalásokon? Lajos főherceg? Halál! . . . Ferenc Károly főherceg! Halál... János főherceg! Halál. Zsófia főhercegasszony! Halál. Jellasics báró, tábornok, a horvát báni méltóság törvénytelen képviselője! Halál! Isten hajtsa végre rajtuk az ítéletet, ha emberi kéz el nem éri őket! (Csendesen.) Énrajtam is. Megáll, hosszabb ideig áll mozdulatlanul, majd letérdepel. A király árulásának lehetőségével már márciusban számolnom kellett volna. Áltattam magam. Túl enyhe büntetés számomra a halál. Amit megérdemlek: örök élet örök szenvedéssel: ember által elviselhetetlen és elképzelhetetlen szenvedéssel: vérző nézője legyek nemzetem végvonaglásának. (Szinte súgva.) De hát ha oly igazságtalanságok megtörténhetnek, melyek most nemzetemet sújtják, akkor az emberiség is elpusztul. Kivész az emberi lényből a hit, a becsület, az erkölcs; igazság és jog nevetség tárgyai lesznek. Vége. Isten kísérlete az emberi fajjal nem sikerült. Felugrik; kiabál. Nem szabad tehetetlenségbe süllyednem, a menthetővel kell törődnöm! Nem töprengeni, cselekedni! Hogyan?! Hogyan?! Hogyan?! Hogyan?! Fel-alá járkál; egyre szédületesebb iramban. Hogyan? Most már minden erőnkkel Kossuthot pártolni, mert ez már az ő ideje. A nemzetet egyakaratú, halálmegvető hadsereggé eggyéolvasztani! Ez az ő hivatása, ezért született, erre teremtetett. Az én időm lejárt; rosszul éltem lehetőségeimmel, hivatásomnak nem feleltem meg; megbuktam; semmi vagyok. De Kossuthnak valóban most jött el az ideje. Hatalmas feladatához fel tud-e nőni? Elhivatott-e, vagy szánalmas paprikajancsi? Most fog kiderülni. Én kellek-e még? Hasznos lehetek-e még? Mindegy. Nincs jogom menekülni. A halál számomra már nem büntetés lenne, hanem kegyelem. Kegyelmet én már milyen joggal fogadhatnék el? Kapitánynak soroztatom be magam. Ha nem lesz ki vezessen nagyobb katonai alakulatot, hát tegyenek meg svadron-, ezred-vagy akár hadtestparancsnoknak. De közkatonának is megyek. (Rövid 21
