Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)
B. SZABÓ LÁSZLÓ „AZ UTOLSÖ EMBERIG KITARTANI!" (Részlet) Immár 40 esztendeje annak, hogy a Donhoz kivezényelt 2. magyar hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes 1943. január 16-án este kiadta hírhedt parancsát a végsőkig való kitartásra akkor, amikor a magyar hadsereg harcerő szempontjából valójában már nem is létezett. A szovjet hadsereg január 12-i, majd 14-i megsemmisítő erejű áttörésével öt nap alatt elsöpörte a Don partjáról a magyar hadosztályokat. A közel 200 kilométeres partszakaszon az irgalmas hófúvás fehér takaróval fedte el az előző napok kataklizmájának szörnyű nyomait: a kővé fagyott halottak ezreit, a sebesültek hóra ömlött vérét, a harckocsik által letiport, elnémított géppuskákat, ágyúkat, a gránátok, aknák, rakéták füstös, mocskos foltjait. Mindenütt fehérség, végtelen fehérség maradt csak hátra, mintha nem is történt volna ott semmi... Az áttöréssel és az azt követő első napok szörnyű krízisével az előre látott katasztrófa ugyan bekövetkezett, de még korántsem ért véget. Megkezdődött a túlélő csapatok és csapattöredékek még egy teljes hónapon át tartó lassú kínszenvedése és haldoklása a hóval borított, dermesztő sztyeppén át,a szovjet csapatok szüntelen szorítása közepette. Az életben maradt kisebb-nagyobb egységek, harccsoportok, kétségbeesetten hátráltak, kiszolgáltatva a német vezetés akaratának, újra és újra utóvédharcokra kényszerítve őket annak érdekében, hogy a német vezetés időt nyerjen a Don-menti végzetes esemény- sorozat következtében előállott fronthelyzet legalább átmeneti stabilizálására és a teljesen leharcolt, legfeljebb már csak kézi fegyverekkel rendelkező csapat-maradványok hátra vonására, rendezésére. A végtelenül fájdalmas évforduló alkalmával — mint átélő és szemtanú — emlékezni és emlékeztetni szeretnék mindazokra, akik a doni katasztrófa áldozatai és szenvedő részesei voltak. A kézirat-részlet öthetes keserves visszavonulásunknak csupán első két napi történetét foglalja magába. E részletet megelőzően röviden összefoglalom a közvetlen előzményeket: Miután 1942. november végén névre szóló külön miniszteri parancs alapján a miskolci 19. könnyű hadosztálynál 6 hónapon át végzett „tapasztalatgyűjtő tiszti” feladatom véget ért, csapatszolgálatra vezényeltek. Át kellett vennem a magyar hadsereg déli sávhatára közelében levő Goncsarovka nevű faluban „téli szálláson” tartózkodó 107. honvéd utászszázad parancsnokságát 3 hónapi időtartamra. E vezénylést követően kellett megkezdenem vezérkari tanulmányaimat a budapesti Hadiakadémián. 1943. január 16-án 14 órakor századomat riadóztatták, majd az elöljáró 151. utász-zászlóalj parancsnokságtól azt a parancsot kaptam, hogy századommal meneteljek a 45 kilométerre nyugatra levő Matreno-Gesovo nevű faluba, ahová másnap — január 17-én — délutánig be kell érkeznünk. További parancsot majd ott kapunk. Vinnünk kell magunkkal akna- és akadályanyagot, mert előreláthatólag a 2. magyar hadsereg parancsnokság nikola- jevkai törzsszállásán kell erődítési munkát végeznünk. A század nehéz gépi felszerelése és egyéb műszaki anyaga Goncsarovkán marad, mert néhány nap múlva a faluba visszajövünk^!) A harchelyzetről mindössze azt a tájékoztatást kaptam, hogy bár néhány nap óta a magyar IV. és VII. hadtest védőkörletében súlyos harcok folynak, de csapataink a fő ellenállási vonalat tartják, a németekkel karöltve hamarosan ellentámadás indul. — Nincs vész! Visszavetjük az oroszokat! — fejezte be rövid tájékoztatását a zászlóalj parancsnokát, Pásztor István őrnagyot helyettesítő Gombos őrnagy — Igyekezzetek, hogy mielőbb M. Gesovóban legyetek! — és kezét nyújtotta. A század (7 tiszt, 320 fő, 38 kétlovas szánkó, egy teher- és egy személygépkocsi) 1943. január 16-án 19 órakor útbaindult. A két gépkocsit a konyhával előreküldtük a kb. fele úton levő Olhovba, hogy mire odaérünk, legyen meleg étel, és ahol néhány órás pihenőt terveztünk tartani. A dermesztőén hideg, holdvilágos, csillagfényes „fehér éjszakában” taposva a csikorgó havat, nagyon távoli, tompa ágyúdörgést hallottunk és láttuk az ég alján a vöröses felvillanásokat. Útközben német alakulatokkal találkoztunk, melyek a házcsoportokban éjjeleztek, vagy páncéltörő ágyúkat vontattak tüzelőállásba. Mindennek különösebb jelentőséget nem tulajdonítottunk, hiszen annyit tudtunk, hogy harcok folynak, ezt pedig, hogy 10
