Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - B. Szabó László: „Az utolsó emberig kitartani” (memoár)

a németek ennyire hátul páncéltörő ágyúkat helyeznek tüzelőállásba, biztonsági intézkedésnek véltük. A mi feladatunk az volt, hogy másnap délután M. Gesovóban legyünk. Igyekeztünk, hogy mielőbb elérjük a hosszúpihenő helyét, Olhovot.

Az első hírek a súlyos helyzetről

Éjjel két óra volt, amikor végre hét órai menet után Olhov közelébe értünk. A hó- fúvásos, csúszós, jeges út, a csontig hatoló 40 fok körüli hideg elcsigázott embert, lovat egyaránt. Ideje volt néhány órás pihenőt tartani.

A falu széle előtt hósánccal körülvett magyar páncéltörő ágyú és egy golyószóró volt tüzelőállásban. A csoport parancsnoka, egy hadnagy, kérdésünkre közölte, hogy a falu zsúfolt, kizárt dolog, hogy ott fedél alá jussunk. Elmondta, hogy a 12. és 19. hadosztályaink védőkörletében már harmadik napja rendkívül súlyos harcok folynak. A harckocsikkal támadó, túlerejű szovjet csapatok mélyen betörtek az állásokba. Lerohanták a tüzérség körletét is, minden ágyú, nehézfegyver ottveszett. Csapataink veszteségei rendkívül nagyok, sok helyütt a megrendülés jelei mutatkoztak. A tisztek nagyrésze elesett, vagy fogságba került, az alegységek vezetés nélkül maradtak. A csapatok amúgyis hézagos, pókhálószerű állásaikból kiverve, harmadik napja a puszta hómezőn elszigetelt, kilátástalan harcot folytatnak a dermesztő hidegben, sokan megfagytak.

— Ellentámadásokkal sem sikerült megállítani a betörést? — kérdeztem.

— A Cramer német tábornok parancsnoksága alatt álló hadtest, melynek alárendelték az 1. magyar páncélos hadosztályt is, itt van elhelyezve ebben a térségben. Azok a német alakulatok, melyekkel útközben találkoztak, ehhez a hadtesthez tartoznak. Úgy hallottam — mondta a hadnagy —, hogy hamarosan bevetik a Cramer-hadtestet.

— A súlyos veszteségeket szenvedett csapatok visszavonulását még nem rendelték el?

— Ellenkezőleg — válaszolt a hadnagy — nemrég közölték velünk a hadseregparancsnok úr Őnagyméltóságának szigorú parancsát, mely szerint: „A jelenlegi állásokban az utolsó emberig ki kell tartani! Egy lépést hátrajönni nem szabad! Csak meghalni lehet!”

— Hát így állunk — fakadt ki a hadnagy és széttárta karját, jelezve, hogy hát mit is lehet most már tenni.

Megdöbbenve hallgattuk a hadnagy szavait a súlyos harcokról. Ezek szerint a dolgok nem egészen úgy állnak, ahogy azt tegnap délután Goncsarovkán nekem Gombos őrnagy elmondotta. Feltehetően ő sem volt megfelelően tájékozott, vagy elhallgatta előttem a valóságos és válságos helyzetet. Ha viszont ilyen súlyos a helyzet, miért van itt hátul még a Cramer hadtest, miért nem vetették be ellentámadásra — merült fel bennünk a kérdés — hogy az agyoncsigázott magyar csapatok lélegzethez jussanak és rendeződjenek.

A nem várt és kellemetlen hírek hallatára Lukács hadnagyhoz fordultam:

— Jancsi! Légy szíves néhány emberrel menj be a faluba és keresd meg az előre- küldött gépkocsis részlegünket, mi addig itt maradunk!

Arra gondoltam, hogy előreküldött csoportunknak talán mégis sikerült valami szállásfélét találnia a viszonylag nagy kiterjedésű faluban, ahol a század kissé felmelegedhet és 3—4 órát pihenhet.

Lukács hadnagy néhány katonájával elindult. A század többi tisztje ott állt körülöttem. Hallották a hadnagy szavait, szinte áradt belőlük — anélkül, hogy egy szót szól11