Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 11. szám - SZEMLE - Alföldy Jenő: Élménybeszámoló

tesen válogatnia kellett, az irodalmi lapok, folyóiratok, ahol írásai megjelentek (legtöbbször az Élet és Irodalomban) — bizonyos terjedelmi korlátok közé szorították kritikáit, mégis mindezek ellenére csaknem teljes képet ad a hetvenes évek hazai magyar lírájáról. Ez a teljességre törekvés megfigyelhető részben a „súlypontozásban” (Illyés Gyula, Nagy László, Weöres Sándor, Kál- noky László stb.), részben a különböző költőnemzedékek kiemelésében (Csanádi Imre, Csoóri Sándor, Ladányi, Mihály Utassy József stb.). Ritkán adatik meg az a szerencse fiatal kritikus számára, hogy ilyen széles spektrumú képet adhasson líránk egy korszakáról. Alföldy Jenő a bevezetőben megjegyzi, hogy sajnálatos módon hiányzik a határainkon túli magyar líra az Élménybeszámoló című kötetéből. Ez igaz. De olykor természetesen mások kapcsán kitekint a romániai magyar líra egy-egy jelentős egyéniségére is. így Nagy László kapcsán Szilágyi Domokosra. S a maga kritikusi fogyatékosságát abban érzi, hogy inkább a pozitív élmények indították a kritikák írására, véleménye megfogalmazására. így a hagyományos értékrend „névsorolvasását”, a Szép versek című antológiában megszokott ilyen vagy olyan szempontú „listáját” nem olvassuk Alföldy Jenő fejére, mert természetesen igazságtalan lenne. De azonnal hadd jegyezzük meg azt, nagy ro- konszenvvel olvastuk a hivatalos „felsorolásokból” sokszor kimaradt Simonyi Imréről írt cikket. Ugyanakkor nagyon hiányzik a korszak lírikusai közül Jékely Zoltán vagy Kormos István portréja — többek között.

„Magyarországon a líra a hetvenes évek múltával is nemzeti ügy tudott maradni” — állapítja meg Alföldy. Lényegében optimista alkatú kritikus, akinek természetesen igaza van Illyés, Weöres Sándor, Pilinszky, Nagy László, Kálnoky és mások lírai munkásságát elemezve. De a teljesebb kép kedvéért hozzá kell tennünk, hogy az irodalomtörténeti távlatba tett lírakép már nem biztosan ilyen derűs. Tanulságos lenne a hatvanas és a hetvenes évek magyar líráját mérlegre tennünk, s ebben az elemzésben valószínűleg a korábbi időszak teljesítményét érezzük színvonalasabbnak. Illetőleg az a megközelítés is figyelemre méltó lenne, ha hetvenes évek magyar líráját és prózáját vetnénk össze, hogy hol történt jelentősebb „földmozgás”, hangsúlyeltolódás, a korábbi értékrendtől való eltérés. Alföldy Jenő a következőképpen rendszerezi képét a hetvenes évek magyar lírájáról: először a történelmi emlékezet lírai vonatkozásairól szól; majd a mi időnkről készült költői alkotásokat elemzi; aztán a költőket vizsgálja a „lét műhelyében”; később a tér és idő keresztjén levő költőket faggatja; a fiatalabb költőkről szóló két fejezet után általánosabb kérdéseket feszeget (Mesterek, tanítványok). Különösen figyelemre méltó a korosztályokról, nemzedékekről szóló tanulmány, melyben felveti az azonos időszakban születés, a korszakot meghatározó szerep, a megközelítőleg azonos nézeteket tükrözés stb. elkülönítő voltát.

Legtöbb írás az ,,És”-ben jelent meg. Ha úgy közelítjük meg ezeket az írásokat, hogy most, mint olvasó miképp látjuk Alföldy Jenő kritikáit, újraolvasva, az életművel összevetve és magunk nézeteivel: — el kell fogadnunk, egyet lehet vagy kell értenünk vele. Azért, mert Alföldy azon kevés kritikus közé tartozik, aki megbízható, pontos, megfontolt, a műveket mindig középpontba állító. Komolyságára egyetlen dokumentum: amikor Tóth Erzsébet Egy végtelen vers közepe című kötetét és tíz új versét tanulmányozta, cikkírás előtt kiírta magának a jellemző versrészleteket. Kb. nyolc sűrűn teleírt oldalnyi idézet hevert előtte, de a cikk csak három-négy oldal terjedelmű lehetett. Ennyi (és még mennyi!) előkészület után születik meg egy pár oldalnyi írás. Itt árulta el Alföldy, amit szinte valamennyi írása igazol, hogy mennyi a cikkek „aranyfedezete”, az írás-jég hegyek látszó, víz feletti és a láthatatlan, rejtett, víz alatti része. Mire figyelmeztet a hetvenes évek magyar líráját elemezve a kritikus? Illyés Gyula, Különös testamentumának száz verse — meghatározó jellegű, ízlést irányító. Illyés és a magyar nyelv kapcsolatát vizsgálva a költőt idézi: „ .. .a nyelv szinte munkatárs: segít, tanácsot ad, ötletet súg és ellenőriz”. Nagy László Zöld Angyalát az életmű egyik kilátópontjának tartja: „a Zöld Angyal egyszerre tágítja szemléletét egyetemessé, és szűkíti tekintetét egy pontra, a szülői házra, a költő saját öregeire. így tudja abszolút hitelességgel személyesen megélni a változás minden kínját és a társadalmi előrehaladás diadalát.” Később, maga Alföldy is személyesen idézi fel Nagy László alakját, kit kilenc évig látott közös munkahelyükön, az „És” szerkesztőségében. „Látom közügyeken elzordulni, szimmetriásra tervezett’, szép arcát, halálhírre, költészetgyalá- zók, hivatali packázok, házzal, hazával kufárkodók hírére.” Csanádi Imre kapcsán a „modern költő” fogalmát veti föl, és így egyik legmodernebb költőnknek tartja őt. Többek között az írott képek című versciklus esszészerű verseinek tanulságos voltát emeli ki, például a Gyám kő-fejecske című versére hivatkozva. Csoóri Sándor költői arcképét „Hamlet, vívóállásban” címmel rajzolja meg, régebbi költeményeinek szebb, zártabb, zeneibb, egységesebb formáját veti össze a későbbi alkotások valamiféle monotonságával. Benjámin László költői sziklarajzainak történelmi korszakolását tekinti át, s a jelentős alkotói korszakváltást, az igazi újrakezdést a Buga Jakab énekeiben látja. (Én azon más nézetet osztókkal azonosulok, akik a Vérző zászlók alatt című Benjámin-verset tartják korszakos jelentőségűnek). Csorba Győző Ocsúdó évek című önéletrajzi költeményének kiemelkedő voltára figyelmeztet, de az Időjáték verseit dísztelen, kopár,szófukar, nem éppen sodró hatásúaknak érzi, mellyel nemigen érthetünk egyet. Végtelenül tanulságos azonban a régóta lappangó Juhász Ferenc-probléma tételes kifejtése (mennyiség, ismétlődés, patetikus vagy retorikus elemek, ösztönösség stb.). „Kétségtelen, hogy újabb korszaka, ez az idegen nyelvterülete94