Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 11. szám - SZEMLE - Alföldy Jenő: Élménybeszámoló

tesen válogatnia kellett, az irodalmi lapok, folyó­iratok, ahol írásai megjelentek (legtöbbször az Élet és Irodalomban) — bizonyos terjedelmi kor­látok közé szorították kritikáit, mégis mindezek ellenére csaknem teljes képet ad a hetvenes évek hazai magyar lírájáról. Ez a teljességre törekvés megfigyelhető részben a „súlypontozásban” (Illyés Gyula, Nagy László, Weöres Sándor, Kál- noky László stb.), részben a különböző költőnem­zedékek kiemelésében (Csanádi Imre, Csoóri Sándor, Ladányi, Mihály Utassy József stb.). Rit­kán adatik meg az a szerencse fiatal kritikus szá­mára, hogy ilyen széles spektrumú képet adhas­son líránk egy korszakáról. Alföldy Jenő a beve­zetőben megjegyzi, hogy sajnálatos módon hiány­zik a határainkon túli magyar líra az Élménybeszá­moló című kötetéből. Ez igaz. De olykor termé­szetesen mások kapcsán kitekint a romániai ma­gyar líra egy-egy jelentős egyéniségére is. így Nagy László kapcsán Szilágyi Domokosra. S a ma­ga kritikusi fogyatékosságát abban érzi, hogy in­kább a pozitív élmények indították a kritikák írá­sára, véleménye megfogalmazására. így a hagyo­mányos értékrend „névsorolvasását”, a Szép ver­sek című antológiában megszokott ilyen vagy olyan szempontú „listáját” nem olvassuk Alföldy Jenő fejére, mert természetesen igazságtalan len­ne. De azonnal hadd jegyezzük meg azt, nagy ro- konszenvvel olvastuk a hivatalos „felsorolások­ból” sokszor kimaradt Simonyi Imréről írt cikket. Ugyanakkor nagyon hiányzik a korszak lírikusai közül Jékely Zoltán vagy Kormos István portréja — többek között. „Magyarországon a líra a hetvenes évek múltá­val is nemzeti ügy tudott maradni” — állapítja meg Alföldy. Lényegében optimista alkatú kriti­kus, akinek természetesen igaza van Illyés, Weö­res Sándor, Pilinszky, Nagy László, Kálnoky és mások lírai munkásságát elemezve. De a teljesebb kép kedvéért hozzá kell tennünk, hogy az iroda­lomtörténeti távlatba tett lírakép már nem bizto­san ilyen derűs. Tanulságos lenne a hatvanas és a hetvenes évek magyar líráját mérlegre tennünk, s ebben az elemzésben valószínűleg a korábbi idő­szak teljesítményét érezzük színvonalasabbnak. Illetőleg az a megközelítés is figyelemre méltó lenne, ha hetvenes évek magyar líráját és prózá­ját vetnénk össze, hogy hol történt jelentősebb „földmozgás”, hangsúlyeltolódás, a korábbi érték­rendtől való eltérés. Alföldy Jenő a következő­képpen rendszerezi képét a hetvenes évek magyar lírájáról: először a történelmi emlékezet lírai vonatkozásairól szól; majd a mi időnkről készült költői alkotásokat elemzi; aztán a költőket vizs­gálja a „lét műhelyében”; később a tér és idő ke­resztjén levő költőket faggatja; a fiatalabb költők­ről szóló két fejezet után általánosabb kérdéseket feszeget (Mesterek, tanítványok). Különösen fi­gyelemre méltó a korosztályokról, nemzedékek­ről szóló tanulmány, melyben felveti az azonos időszakban születés, a korszakot meghatározó szerep, a megközelítőleg azonos nézeteket tükrö­zés stb. elkülönítő voltát. Legtöbb írás az ,,És”-ben jelent meg. Ha úgy közelítjük meg ezeket az írásokat, hogy most, mint olvasó miképp látjuk Alföldy Jenő kritikáit, újraolvasva, az életművel összevetve és magunk nézeteivel: — el kell fogadnunk, egyet lehet vagy kell értenünk vele. Azért, mert Alföldy azon ke­vés kritikus közé tartozik, aki megbízható, pon­tos, megfontolt, a műveket mindig középpontba állító. Komolyságára egyetlen dokumentum: amikor Tóth Erzsébet Egy végtelen vers közepe című kötetét és tíz új versét tanulmányozta, cikk­írás előtt kiírta magának a jellemző versrészlete­ket. Kb. nyolc sűrűn teleírt oldalnyi idézet he­vert előtte, de a cikk csak három-négy oldal ter­jedelmű lehetett. Ennyi (és még mennyi!) előké­szület után születik meg egy pár oldalnyi írás. Itt árulta el Alföldy, amit szinte valamennyi írása igazol, hogy mennyi a cikkek „aranyfedezete”, az írás-jég hegyek látszó, víz feletti és a láthatatlan, rejtett, víz alatti része. Mire figyelmeztet a het­venes évek magyar líráját elemezve a kritikus? Illyés Gyula, Különös testamentumának száz ver­se — meghatározó jellegű, ízlést irányító. Illyés és a magyar nyelv kapcsolatát vizsgálva a költőt idézi: „ .. .a nyelv szinte munkatárs: segít, taná­csot ad, ötletet súg és ellenőriz”. Nagy László Zöld Angyalát az életmű egyik kilátópontjának tartja: „a Zöld Angyal egyszerre tágítja szemléle­tét egyetemessé, és szűkíti tekintetét egy pontra, a szülői házra, a költő saját öregeire. így tudja ab­szolút hitelességgel személyesen megélni a válto­zás minden kínját és a társadalmi előrehaladás dia­dalát.” Később, maga Alföldy is személyesen idézi fel Nagy László alakját, kit kilenc évig látott kö­zös munkahelyükön, az „És” szerkesztőségében. „Látom közügyeken elzordulni, szimmetriásra tervezett’, szép arcát, halálhírre, költészetgyalá- zók, hivatali packázok, házzal, hazával kufárkodók hírére.” Csanádi Imre kapcsán a „modern költő” fogalmát veti föl, és így egyik legmodernebb köl­tőnknek tartja őt. Többek között az írott képek című versciklus esszészerű verseinek tanulságos voltát emeli ki, például a Gyám kő-fejecske című versére hivatkozva. Csoóri Sándor költői arcké­pét „Hamlet, vívóállásban” címmel rajzolja meg, régebbi költeményeinek szebb, zártabb, zeneibb, egységesebb formáját veti össze a későbbi alkotá­sok valamiféle monotonságával. Benjámin László költői sziklarajzainak történelmi korszakolását tekinti át, s a jelentős alkotói korszakváltást, az igazi újrakezdést a Buga Jakab énekeiben látja. (Én azon más nézetet osztókkal azonosulok, akik a Vérző zászlók alatt című Benjámin-verset tartják korszakos jelentőségűnek). Csorba Győző Ocsúdó évek című önéletrajzi költeményének ki­emelkedő voltára figyelmeztet, de az Időjáték verseit dísztelen, kopár,szófukar, nem éppen sod­ró hatásúaknak érzi, mellyel nemigen érthetünk egyet. Végtelenül tanulságos azonban a régóta lappangó Juhász Ferenc-probléma tételes kifej­tése (mennyiség, ismétlődés, patetikus vagy reto­rikus elemek, ösztönösség stb.). „Kétségtelen, hogy újabb korszaka, ez az idegen nyelvterülete­94

Next

/
Thumbnails
Contents