Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - SZEMLE - Bálint B. András: Pilinszky János: Szög és olaj
művét, a hazai írók közül pedig vállalkozott többek közt Ijjas Antal, Mándy Iván, Rónay György, Vidor Miklós, Tűz Tamás és Végh György könyveinek kiadására. Nem voltak ezek tökéletes és kiforrott művek, mindenesetre jelezték, hogy a lap körül kialakulóban az a bizonyos holdudvar, amely a Vigilia körül máig jól látható. A könyvkiadás a német megszállással megszakadt, s bár a folyóirat a felszabadulás után feltámadt, a kiadói tevékenység — egy erőtlen kísérletet leszámítva— nem folytatódhatott. Az 1970- es években Rónay György főszerkesztő minden követ megmozgatott az újraindításhoz, próbálkozása azonban rendre elakadt az adminisztráció és a mindkét oldali — állami és egyházi — értetlenség zátonyain. Úgy látszik, mára érett meg az idő s érkezett el a keresztény—marxista párbeszédnek az a pontja, amely lehetővé teszi, hogy a folyóirat — függetlenül a két katolikus könyvkiadótól — saját kiadási tevékenységet folytathasson. Úgy, hogy nem érinti a Szent István Társulat és az Ecclesia kompetenciáját, tehát nem kifejezetten egyházias műveket és úgynevezett kegyes irodalmat jelentet meg, hanem vérbeli szépirodalmat, bölcseletet, esszét — természetesen keresztény ihletésű alkotásokat. Szerves darabjait az egyetemes magyar irodalomnak. Az első kötet: Pilinszky prózája. Jó kezdés: biztos színvonal és biztos siker. S ennél valamivel több is — jele annak, hogy tulajdonképpen nincs többféle — például hivő és ateista — irodalom, egyedül a művek hitele és értéke számít. A szerző világnézete másodlagos; meggyőződésükkel csak azok kérkednek, akik valódi produktumot nem tudnak felmutatni. Az igazi művésznek nem az arcát, hanem a művét ragyogja be ilyen vagy olyan világfelfogása. lf.3f.3f. A művet nem kell különösebben magyarázni, az embert és tetteit azonban igen. Szög és olaj: Pilinszky könyvének ez a címe, s bár a kötet élére nem ő állította — már nem állíthatta — szép versét, amelyben címereként rajzolja fel ezt a két eszközt, kétségkívül találó a választás. Szög és olaj: már önmagában is magyarázat, Jézus szenvedésének, keresztre feszítésének — és fájdalma enyhítésének jelképei. Szög és olaj: gyötrelem és gyógyír, halál és feltámadás. ,,A kegyelem és öröm együtt ért / azzal, amit nyomorúságnak / neveznek általában” — olvashatjuk a címadó költeményben. Miről szólnak Pilinszky cikkei? Nehéz volna felsorolni e csaknem kétszázötven írás — a prózai termés fele — témáit, tárgyait, alkalmait. Egy könyv, egy film, egy evangéliumi jelenet, egy utazás, egy ünnep: általában ezek indítják meg benne a gondolatsort, hogy aztán a pillanatnyisá- gon túllépve kibontsa a témát s eljusson a költészet magasáig. Addig a szintig, ahonnan az újságírás műfajában képtelen továbblépni, ahova felkapaszkodva már verset kénytelen írni. A teljességet keresi felebarátaiban, a társadalomban, a művészetben, a hitben. Alázattal és bizalommal közelít hozzájuk, de ha felismeri ál- ságukat, élesen elutasítja őket: a csalárd társat, a rendezetlen társadalmat, a középszerű műalkotást, a farizeusok hitét. Karamazov Ivánt a maga szenvedő nihilizmusával közelebb tudja magához, mint a hivőt, aki magabiztos az ítéletében, de élete merő formaság. Nem szándéka, s főleg nem szavai, hanem tettei alapján szemléli az embert. S persze nincs oka túl sok derűlátásra. Két viszony, két alapállás vizsgálata visszavisszatér írásaiban. Az egyik: a tékozló fiú története, aki elhagyja a szülői házat, elveri örökrészét, míg fivére odahaza marad és hűségesen dolgozik a ház körül. Mégis, amikor a tékozló fiú megtér s megbánja tettét, ő lesz a kedvesebb. Pilinszky nem mondja ki, de sejteti, hogy azért, mert vállalta a tévedés kockázatát, volt ereje beismerni a tévedést, s mert végül visszatért a viszonylagosságból az állandóságba, a szülői házba. Az író belátja s érzékelteti a történetnek a konkrét tartalmon messze túlmutató lényegét. „Boldogok, akik sírnak — ez nemcsak vallásos igazság, de esztétikai norma is, minden nagy művészet alaptörvénye — szögezi le egyik naplójegyzetében. — Fölismerése annak, hogy számunkra mindenkor a változhatatlan kínálja a legfőbb változás lehetőségét, az egyedül döntő és reális fordulatot — a dolgok rejtett szívében. Úgy érzem, minden igaz mű — kimondatlanul — a tékozló fiú történetének megismétlése.” A másik, ehhez szorosan kapcsolódó alaphelyzet az atya—fiú viszony. Az örök fiú sorsa a meredek fölfutás, a lázadás, a vakmeréssel rokon áldozat: Mozart, Hölderlin, Petőfi, József Attila. Az atya viszont „rejtekben él”, sosem látványosan, érettségéért még a lángész látszatáról is le kell mondania: ez Bach, Goethe, Arany és Babits. A legnehezebb egymást megtalálniuk, megérteniük; de másképp nincs közös előrejutás. Előfordul, hogy ez a két alapsors egyetlen személyben szintetizálódik; Pilinszky számára ez a legizgalmasabb, a legrokonszenvesebb és a leg- misztikusabb. Az öreg Vörösmartyt említi példaként, Bartók kései forradalmát, Saint John Perse-t, aki fiatalon elhatárolta magát az avantgárdtól, idős korában mégis benne fedezzük fel az avantgárd legmagasabb rendű képviselőjét. „Ezekben a sorsokban (szintézisekben) mindig van valami időtlen, idő-utáni, valami a végítélet előlegezettségéből, az emberi történet végső fölfedezéséből, ünnepélyességéből.” Figyelemre méltó a Pilinszky-féle névsorolvasás is. Azok neve, akikről mindig van egy-egy új, néha meghökkentő észrevétele; akik folyton foglalkoztatják, mert egyszerre képviselik a reve- lációt és a végérvényűséget. Platon, Pascal, Dosztojevszkij, Simone Weil, József Attila. És persze Jézus, aki az ártatlanságot, a szenvedést, a szere- tetet és az emberi tétovaságot egyszerre jelenti számára: mindazt, ami a világban neki, a hívőnek — isteni eredetű. 3f.3f.3f. 92
