Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - SZEMLE - Alföldy Jenő: Élménybeszámoló
A kötet könyvészeti szempontból is nagyon szép munka. Formátuma és terjedelme ideális: ennél több egy kötetben már kevesebb volna. Bállá Demeter címlap-fotója méltó a szerzőhöz és méltó a könyvhöz: egy jellegzetes Pilinszky- gesztust sikerült megörökítenie. Joggal kifogásolhatjuk viszont a könyv szerkesztését. Sokkal áttekinthetőbb lett volna, ha a szöveg gondozója, Jeleníts István tematikusán csoportosítja az írásokat; a kronologikus sorrend a koncepcióhiány jele. Költészetéhez hasonlóan Pilinszkynek a prózája sem mutat „fejlődést”. Nem értünk egyet a könyv fülszövegével, mely szerint a költő utolsó éveiben már szokatlanul őszinte és magas fokra fejlesztette a publicisztikai műfajt. 1959—60-ban is írt megrendítő darabokat, s a hetvenes évek végén is letett gyengébb, rutinszerű cikkeket — ahogy ez a hírlapírásban a legjobbakkal is előfordul. A könyv olvashatóbb, világosabb és tartalmasabb lett volna, ha a szerkesztő elhagyja az időrendi beosztást (amit a függelék úgyis közöl), és inkább a szerző gondolatköreit követi. Mindenképp dicséretes a terjesztés nagyvonalúsága. A kifejezetten egyházi jellegű könyveket, mint tudjuk, csak az erre kijelölt boltokban árusítják. A Vigilia-könyvek azonban, a Művelődési Minisztérium megállapítása szerint, nem esnek ebbe a kategóriába, így bekerülhetnek az Állami Könyvterjesztő és a Művelt Nép üzlethálózatába is. Pilinszky esetében ez különösen indokolt; az ő életművét senki nem vallhatja kizárólag a magáénak, nem sajátíthatja ki semmilyen eszme nevében — költészete, prózája egyként kulturális közkincs. * * * Aki a verseit netán nem ismerné, s csupán annyit hallott, róla, hogy „vallásos költő”, az most, prózája olvastán megbizonyosodhat afelől, hogy Pilinszkyt nem szabad dogmatikus, egyházi hierarchiában és zárt eszmerendszerben gondolkodó főnek tartania. Az ő hite keresés, küszködés, kétkedés, majd a rátalálás öröme — s mindez ismét elölről. Olyan mélységekbe ereszkedik, ahol már nem lehet biztos sem önmagában, sem Istenében. Tamás Gáspár Miklós, búcsúzva tőle, nem véletlenül idézi Kierkegaard feljegyzését: „A kereszténység itt megszűnt; hogy szó lehessen arról, hogy újra megleljük, ahhoz egy költőnek össze kell törnie a szívét, és ez a költő én vagyok.” Pilinszkytől idegen minden formaság, minden teologikus és teleologikus merevség; az életet kutatta, abba halt bele. Hitsorsosai közül sokan nem értették, féltették tőle a katolicizmus alapigazságait, hiszen — költő lévén — kötelessége volt valamennyit megkérdőjelezni. Egyházi bírálói csak egyet nem vettek észre: hogy ő minden kérdésre megadta a maga — igaz, csöndes — válaszát. Soha nem mondott ellent az alapigazságoknak, legfeljebb kiegészítette, színesítette, tartalommal töltötte meg őket. Tiltakozott az ellen, hogy katolikus költőnek nevezzék. „Katolikusnak vallom magamat és költőnek” — nyilatkozta egy alkalommal, s a kettő közt óriási a különbség. Alapélménye az istenhit, de ezzel nem elégszik meg, a hit nála az élet megnyitására szolgál. Világképének központi fogalma a keresztény realizmus, amelyet a Jézus utolsó két szava című cikkében így definiál: „A keresztény realizmus gondolatmenete a következő: Aki becsületesen felméri a világgal, önmagával és Istennel szemben való reményeit és föladatait, kétségbe kell hogy essék önmaga gyarlósága, megbízhatatlansága felett. Ez a kétségbeesés azonban nem szükségszerűen negatív előjelű, sőt úgy is tekinthetjük, mint a szellemi felnőttség, a keresztény realizmus kezdetét. Nem záróköve tehát, hanem nyitánya a tulajdonképpeni fölemelkedésnek.” Az ember fölemelkedésének igenlésében pedig mindnyájan egyetérthetünk. Felfogástól, világnézettől függetlenül — hivők és nem hivők egyaránt. * * * Pilinszky prózája: a keresztény realizmus kísérlete. És — mint bevezetőben írtuk — kulcs a költészetéhez. A zár csikordul egyet s elfordul, az ajtó nyílik. Világok tárulnak elénk. (Vigilia, 1982) BÁLINT B. ANDRÁS ALFÖLDY JENŐ: ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ Alföldy Jenő jellegzetes kritikusi magatartását önmaga is megfogalmazta kötete bevezetőjében: elveti a hierarchikus irodalomszemléletet, rokonszenves számára az informáló tárgyszerűség és a tárcaírói szubjektivitás együttese. A mai harminc- negyvenévesek nemzedékéhez tartozva nem ismer hivatalos értékrendet, előre megszabott normákat. Ő az irodalmat köztársaságnak tekinti, melyben a költők megközelítőleg egyenrangúak. Nem ért egyet az „irodalmi köztudatban” elterjedt kis vagy nagy költők beskatulyázott rendszerével. Alföldy alapvetően olvasóként, értő olvasóként közelít a műhöz, s megértés, elemzés jellemzi kritikáit. Találónak érezzük a kötet címadását: Élménybeszámoló. Alföldy meg akarja osztani velünk olvasói és kritikusi élményeit. Nyíltan bevallja, hogy az egész nemzet számára szóló művek élményére akarja a figyelmet felhívni. Kedvenc írójára, Thomas Mannra hivatkozik, aki „azt kívánta kora szocialistáitól, hogy értékrendjükben egyeztessék össze Marxot és Hölderlint, akkor az én álmom a közízlés minél befogadóképesebbé tétele kultúránk — közelebbről költé- tészetünk — minden értéke iránt.” Ezt a tágasságot érezzük Alföldy Jenő kritikusi magatartása egyik legjellegzetesebb vonásának. Bár természe93
