Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - SZEMLE - Bálint B. András: Pilinszky János: Szög és olaj
digi legjobb Bella-kötet, s a vékonyka füzetben legalább tucatnyi olyan jelentős verset találunk, mint a Tudsz-e még világul? című nagyobb lélegzetű kompozíció vagy a Lázár Ervinnek ajánlott Egy nap: két nap. S az sem mellékes, hogy az ötödik kötet nem a verselőkedv apadásáról, hanem a költői világkép fölfrissítéséről tanúskodik. (Magvető) OLASZ SÁNDOR PILINSZKY JÁNOS: SZÖG ÉS OLAJ Az igazán nagy költészet, s egyáltalán: a valódi irodalom nem mérhető rőffel vagy métermázsával; a kvantitatív mértékrend itt már érvényét veszti. Egy Verlaine-szonett vagy Radnóti-négy- soros van olyan teljes egész, mint az Iliász vagy a Háború és béke. Akadnak egykönyves írók, párverses költők, akik ezzel az alig-életművel is beírták nevüket a világirodalom történetébe. Csak az a lényeg, valóban újat, megrendítőt, katarti- kusat alkottak-e; kimondták-e azt, ami csak általuk kimondható. Pilinszky János talán féltucat verseskönyvet hagyott hátra, két-három színművet, oratóriumot és egy esszéregényt. Kötetei csupán azért vastagodnak az idővel, mert rendre fölvette beléjük korábbi műveit is. Keveset szólt, feleslegesen szinte soha. „Ha megkérdeznének, mi az én költői nyelvem, igazság szerint azt kellene válaszolnom: valamiféle nyelvnélküliség, valamiféle nyelvi szegénység ... — mondta egy interjúban. — Viszont a művészetben az ilyen szegény nyelv is — ezt a szegények büszkeségével kell, hogy mondjam — megváltódhat. A művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden fogyatékosság teremtő és magasrendű erővé válhat.” Látszatra híján volt az erőnek — magatartásának és költészetének sarkpontja az alázat. Csak innen érthető meg s innen látható be, mi az, ami titkok feltárására, világok teremtésére bírta. Alázat az anyag sokrétűsége, az emberi tisztesség és az alkotó teremtés iránt. Iszonyú nyitottság, s ami ebből értelemszerűen következik, iszonyú szenvedés. A kínhalálig. * * * Költészete végérvényes és maradandó. „Az életmű mozdulatlansága, sőt rezdületlensége arra utal, hogy a mű előbb jutott a ,passé’ realitásába, mint a mű alkotója, s így ez utóbbi csupán a maga természetes módján csatlakozott hozzá. Halála számára nem adatott meg, hogy módosítson művén, amely kezdettől fogva úgy tartozott személyéhez, hogy nem személyéhez tartozott” — írta róla Szilágyi Ákos. S tudjuk, az Apokrif, a Harbach 1944, a Négysoros vagy a Passió valóban olyan „történet”, amely „mégse tud véget érni”. Nincs kezdete és nincs befejezése, áll az időben és a térben; tartalma sincs, csupán jelentése van. A költő persze a világban lakik. Születik, felnő, szeret, szenved és meghal. Műve eltávolodik tőle, tárgyiasul, önálló életet él. Kikezdhetetlen. De a költőt naponta kikezdi a világ; összerándul vagy elernyed tőle — naponta reflektál rá. Nem feltétlenül művészi módon. Csontváry naplót vezetett, leveleket, memorandumokat írt; Móricz és Krúdy riportútra indult; Tersánszky és Berda a test örömeibe feledkezett. Az élet konkrét jelenségeire tőle telhetőén Pilinszky is konkrétan válaszolt. Nem mindenki tudja: 1958-tól halála napjáig az Új ember című katolikus hetilap munkatársa volt. Cikkei, tárcái, elmélkedései hétről hétre megjelentek a lapban. S most, hogy ezeket néhány másutt — az Élet és Irodalomban, a Kortársban, a Filmvilágban, a Vigíliában — közreadott írásaival együtt kötetben olvashatjuk, most jövünk rá, hogy a verseiben olykor csak egy-egy sorban, szóban, gesztusban ábrázolt képek mennyire mélyen — és gondolatilag is! — foglalkoztatták. Most bizonyosodunk meg afelől, hogy voltaképp nem is misztikus költészet az övé, vagy nem kizárólag az. Mert a misztikum mögött nála ott a sejtés, a remény, a hit, a gondolat, amellyel átvilágítja a titkot, megfejti, s a megfejtést a kezünkbe adja. Szikár, a végletekig lecsupaszított verssorokban. Pilinszky publicisztikája bizonyos szempontból kulcs a költészetéhez. A mű nélküle is áll; de így vegytisztán értelmezhető. A műnek önmagában kell fennmaradnia; de az alkotó személyes és műhelygondjait ismerve magunkban is pontosabban a helyére tehetjük. Részesülünk a teremtő kínlódásokból. * * * Ha egy folyóirat körül kialakul az önálló szellemiség holdudvara, az előbb-utóbb művekben, csak, vagy elsősorban arra a körre jellemző novellákban, regényekben, versekben, esszékben is megmutatkozik. De minden alkotást nem lehet a lapban elhelyezni, no és időnként szükség van bizonyos összegzésekre is. Az eredményeket rögzíti, a lehetőségeket szélesíti például a folyóirat önálló könyvkiadása. Gondoljunk arra, milyen sokat jelentett és jelent ez éppen a Forrás esetében. A Vigília a baloldali katolikus értelmiség folyóirataként 1935-ben alakult, s már az első években olyan munkatársakat mondhatott magáénak, mint Horváth Béla, Sík Sándor, Rónay György, Thurzó Gábor, Bóka László, Végh György, Mándy Iván és mások. A folyóirat 1935-től 44-ig — betiltásáig — könyvkiadással is foglalkozott. A világ- irodalom jeles szerzői közül a Vigilia jelentette meg először Paul Claudel, André Gide, Thornton Wilder, Mark Twain és Francois Mauriac egy-egy 91
