Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 11. szám - SZEMLE - Olasz Sándor: Emberi délkörön (Bella István versei)

Út tehát visszafelé — az éntől a mindenségig — is vezet. Háborúban elpusztult édesapját például már több versben elsiratta Bella István (Csillag gomboztatott, Halotti beszéd), Legújabb könyvében is apját szólítja, a „hófüstöt”, a „pus- katus-testet”, a „megfagyott telet”, s az egyéni, ám sokakéhoz hasonló tragédia közösségi érvényt kap, a történelmi felelősségtudat kifejezésére alkalmas. Az újabb Bella-verseknek éppen az az egyik fontos jellemzőjük, ahogy az egyedi és az általános, az egyéni és a közösségi szüntelenül egymásba játszik.

Az élet, az ifjúság szerelmese Bella István, de

— túl az emberi életút felén — a férfikor számvetései elől sem tér ki. „nézem magam, s lassan lehúzom a nyarat, / mint egy szemfödelet a kihűlő télről” — írja a Sugárúti strófákban. A halálmotívum is egyre gyakoribb (Falevélen talált sanzon, Mintha), s a Változatok című szonettben az álom „halálgyakorlat”. Az Ágh Istvánnak ajánlott Kettős köszöntőben így sóhajt föl a költő: „mennyi magyar Ikarusz-ember!” Gyakran a kétely is föl kavarja: „Ó Ér, ha letartóztat december / ha kényszerzubbonyba kötöz a jég, / / hiszed-e, hogy van tenger, / s eléred-e még?” (Eléred-e még?) Ághnak, a költőtársnak és önmagának „a téltükrűlétben”, „a szájigérő gazban” mégis az Ikarusz-emberek „föl! föl! — zuhanását” kéri. A „kreppvirág-mezők, konzerv- dáliák idején” sem hiszi az „eleve rothadást”, s adys daccal mondja: „Csak viduljanak az új milléneum-lovagok, / s a borbanrozsdálló agyak, pókháló-mentés elmék! / — Én nem úgy akarok születni, mintha temetnék, / s meghalni se így tartja a kedvem, s ha meghalok / nem teszek úgy sose, mintha születnék.” (Csak viduljanak)

Bella István költői alkatának jellemzésekor a harmónia iránti igényt szokás emlegetni, s korábbi versei alapján is valóban a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatok szükségletét, hiányát versbe emelő poéta rokonszenves portréja ivódott belénk. Bella világlátása azonban mélyült, összetettebb lett, a hang, az énekhang a régi, de a versekben egyre többször súlyos gondok, kételyek szólalnak meg. A Partizán pillanatban írja: „Irgalmas idő, te történelemdoktor! / Az lenne valami, / ha az igaz szót a fényes hazugoktól / el tudnád választani.” Változatlan viszont Bella költészetének sokszínűsége, a tónus sokfélesége. Az új kötetben is bőven találunk — a jelzett komo- rabb tónus mellett — könnyed, nyelvi játékokra épülő verseket (Bukfenc-kalendárium, Áni Máni szomorú, Vers Balázsnak, Cicelle-kö- szöntő), s azt mondhatjuk, a zenei-játékos jelleg

— legföljebb elégiává szelídítve — akkor is megvan, amikor nem a víg kedély íratja a költeményt. De hát tudjuk, „játékosan is lehet — mint erre Nagy László figyelmeztetett — sorskérdésekről írni”.

A magyar nyelv szerelmese Bella István, szinte mágikus, delejes erőt tu ajdonít a szavaknak. Önfeledt bátorsággal alkot szójátékokat, illeszt egymás mellé rokon hangzású szavakat. A szavak

egymáshoz kapcsolásának gazdag lehetőségeit ismerte föl Bella. Nem új ez költőnk pályáján, sajátos szóalkotásaira, szóösszetételeire már korábban fölfigyeltünk. Idézhetjük Szeretkezéseink című, méltán híres, sűrű szövésű versét: „az ó csak élene”, a csak délene” stb. A Halotti beszédből néhány sor: „— nincs zöld, hol ne füvell- tünk volna, / föld, hol ne röglöttünk volna, / ég, hol páránk ne egesedne, / ág, hol porunk ne le- veledne”. A szóösszetételekre példa: „te-én-töm- löc” (A hetedik kavics), „szanaszét-apánk”, „szanaszét-szavú, testű apánk” (Halotti beszéd). Az új kötetben a „Föld—Hold—Ég ember”-!, a teljes embert siratja el a költő, s valósággal ontja az alliterációkat, a hasonló hangzású szavakat: „Földbölcsőm, s éjfélfám, / szerelmetes fényfám, / főmtül való fejfám, / hazámban hazámul, / földemben földemül / száműzettek engem [ I én-szibériámba.” A fölsorolások litániaszerűsége, a párhuzamok, ismétlések mind-mind az érzelmi intenzitást fokozzák. A verselésben, a ritmikában az ősi magyar vers kétüteműsége sejlik föl, néhány szó, a „világ világa” figura etymologica az Ómagyar Mária-siralomra emlékeztet. Ez a szóismétlő birtokos szerkezet egyébként a Dylan Thomasnak ajánlott Levél az alvilágba című versben is előfordul. E jellemző stiláris eszköz sem előzmények nélküli, Himnusz című korábbi versét idézhetjük: „Áldott légy világ világa, / világom világossága, / áldott légy Mária- Márta”. Tetten érjük így bizonyos motívumok Bellára jellemző ismétlődését. Szóhasználata, szóalkotása alapján is azonnal felismerhető, senki máséval össze nem téveszthető az ő költészete. De legalább ilyen fontos a képek, valóságelemek megjelenésének természetessége. Képei, metaforái pontosak, túlzás nélkül mesterinek mondhatók, s biztos, hogy a Bella-vers megújítása elsősorban a szóképekre, s nem a gondolati-fogalmi eszközökre terjed ki. Igaz, ezek a versek az olvasótól egyre nagyobb asszociációs játékot követelnek, de az is igaz, hogy itt van Bellának a legtöbb lehetősége. A sajátos szóalkotások, összetételek jogosságát nem vonjuk kétségbe, de a „csak kő-ni, vas- ni, fém-zeni”-féle sorokban erőltetettséget érzünk. Gyönyörködik Bella a nyelvben, nagyfokú tudatosság van abban, ahogy ő a nyelvvel kísérletezik.

Most látjuk igazán, hogy a több mint tíz évvel ezelőtt íródott Szeretkezéseink milyen fontos állomás volt Bella pályáján. Az Emberi délkörön ahhoz a váltáshoz viszonyítva aligha jelent stílusfordulatot. A Bella-versek hangzásvilága, a min- denség különféle dolgainak auditív és vizuális megragadása olyan kiküzdött poétikai vívmány, melyhez érdemes volt hű maradni. Az említetthez hasonló fordulatról nem beszélhetünk, váltás helyett változásról van szó inkább. Bár meglehet, hogy az archaizáló, régit és modernet ötvöző, az emberiség legrégibb énekeire emlékeztető Tudsz-e még világul? a maga tömörségével és egyszerűségével már egy újabb fejlődésszakasz előfutára. Tény, hogy az Emberi délkörön az ed90