Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 11. szám - SZEMLE - Olasz Sándor: Emberi délkörön (Bella István versei)

bősége és szépsége, vívódva is nehézségeket le- küzdő, igenlő költői magatartás nyilvánul meg. Bensőség-értékét az erkölcsi eszmék, a közösségi érzések adják, amelyekre Kalász igen kényes és fogékony: „Áhitat kéne gyermeki csodálkozás / / havakkal hulló / kék látomás”. A gondolati el­mélyülés sem hiányzik jelentősebb verseiből, amint az egységes átformáltság és a művészi táv­lat is éppen ezekben a legteljesebb, a legtökélete­sebb. Kalász úgy tudott korszerű maradni, hogy mindenféle modern kedés kínálkozó meliékút- jait, csapdáit elkerülte. Azt a területet veszi bir­tokba, amelyet minden ízében ismer. Nem vágyik idegen, távoli terrénumok birtoklására. Tudato­san szűkíti horizontját, hogy a láthatárig bizto­sabban vehesse hatalmába a maga régióját: „nem érdekel a Végtelen! (...) a Madár izgat nem a Hold!”. Reménnyel együtt él benne a kétely, a fé­lelem, amely nemcsak szűkebb pátriájának féltése, de az emberiségméretű veszély kimondása is: „jaj örömöt hoz-e a szél! s lesz-e virág? s lesz-e világ? Az álomszövő éj múltával csak a kakasok kiabál­ják: HOL A JÖVŐ HOL A JÖVŐ? Folytatóla­gos válaszkeresés ez a korábban köteteimben tu­datosított problémára: HOL VAGY JÖVENDŐ? Önmagára vonatkoztatva jelöli meg a vers- és kö­teteimben is tudatosított válaszlehetőséget: „Mintha rögtön meghalnék úgy kellene élnem születéstől halálig tartó emberségben” A Kalász-líra őrzi sajátosságait és tudatosítja karakteres ismérveit. A versegészt erősítő meg­oldás az első sorba beolvasztott cím. Jellegadóan hangsúlyos, erőteljes a versindítás. Rendszerint elmarad a központozás. A belső tagolás, a gondo­lati és képi kifejezés írásjelek nélkül is érezteti a mondat- és szakaszhatárokat. Az ismétlés, a meg­hökkentő ellentétezés, az alliteráció gazdagsága és változatossága az új kötetben is hatásos vers­építő eszköz: „hogy’ vonhatnám le fel sem vont vitorlám” (Elnézem Berzsenyi). A kettőspont és a felkiáltójel vált leggyakoribb írásjelévé. Ked­veli az egyéni formákat: leleményes szóalkotó és ritmusteremtő. A gyakori sejtetés, elhagyás-el­hallgatás eszközével, kérdőjeles formával tiszte­leg a szíve szerinti költőelőd, Jeszenyin előtt: „vad kék lovak vágtatnak át az égen irgalmatlan-időtlen állatok csak én tűnök el s mindenek megmaradnak? lendül a szél a felhők ostora vad kék lovak vágtáznak át az égen s én nem leszek? — nem is voltam soha?” Kimunkáltan tudatos a feszes szerkesztésmód, a versalak kivételes zártsága. A versforma sajátos világképet, gondolkodásmódot tükröz és hitele­sít a Kalász-versben. A rövid, egy képből kibontott és végigveze­tett vers a költői eszményképe. Finom ívű, egy tömbbői alkotott versei a szűkszavúságig rövidek és tömörek. Célja a gondolathoz igazított vers­forma, a kifejezés egyéni, markáns pontossága. Bár a narratív elem néha háttérbe szorítja a ki­fejező funkciót. Tiszta költői látás, világos nyelvi formálás jellemzi. Sajátos, üde hangja és színválto­zatossága gyönyörködteti az olvasót. Csak lát­szatra statikus és idilli, valójában belső feszültsé­gekkel terhes ez a versvilág. A karcsú, változé­kony rendben futó sorok töredezettek, de így is őrzik az elegáns egyszerűség eszményét. Felerő­södött a „kalevalai” hang, képvilág, szókincs és ritmus. Nemcsak a dalforma, a szabadvers is Ka­lász benső lényéből fakad. Költészete panasz helyett gondot tudatosít, helyhez illő, eszményeinkhez méltó gondokat és feladatokat. Kalász Lászlónak azt kívánjuk életé­nek ötvenedik évében, hogy még nagyon sokáig daloljon önfeledten — mindannyiunk örömére. CS. VARGA ISTVÁN EMBERI DÉLKÖRÖN Bella István versei Élet- és léttapasztalatainak — József Attilára emlékeztető — gnomatikus összegzésére vállal­kozott Bella István a kötet címadó versében. A világmindenségben (gyufásdobozban „csillagok, idők összezárva”) „hemzseg, pezseg, nyilall az idő muzsikája”, szabad és önmagával azonos akar lenni minden: „hogy rágja egymást, s hogy da- nássza / kínját a katicaképzelet.” Hasonlóságok vannak ugyan, de minden egyszeri és megismétel­hetetlen „magává egyetlenedik”. Ezért mondja a költő: „—számomra nincs rajtam kívül / hely az emberi délkörön./Szabadságom és börtönöm / én vagyok egyesegyedül.” Tévedés lenne a tetsze­tős Babits-párhuzamot említenünk. A babitsi „Én maradok: magam számára börtön” az én „bűvös köréből” kitörni nem tudó, a mindenséget vers­be venni akaró költő helyzetét fejezi ki. A lírikus epilógja legföljebb azt illusztrálja, hogy száza­dunk költői rendszerint a „magam”-tól jutnak el — ha eljutnak — a mindenségig. Bella verse töké­letesen példázza Kabdebó Lórántnak azt a meg­állapítását, hogy a költő nem az énből indul ki, s ér el a világegészig, hanem fordítva. A vers „poénja” így mindig a magam. Ám a korábbi kö­tetekben is láttuk, hogy Bella individualitása mö­gött nem érdektelen magánügyek lappanganak, az ő személyes hangja sokak sorsába szánt bele. Az Emberi délkörön című versben is ott van, hogy adni akar, „Mindent odaadni / annak, kié.” 89

Next

/
Thumbnails
Contents