Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Hatvani Dániel: A tanyai gazdálkodás és életmód lajosmizsei tapasztalatai

régóta hódolnak a kétlaki életformának. Serény munkásélet az övéké, mégis, jól tájékozottak a világ dolgaiban.

Tájékozottságban, műveltségben rajtuk is túltesz Felsőlajos és a vele szomszédos Közös parasztsága. Itt található ugyanis a homoki kertkultúra egyik „őstelepe”, a korszerű almafajták és a szamóca jó félévszázad előtti meghonosításával. E részeken jómódú és a környező világgal —főként a kereskedelem révén — sokoldalú kapcsolatot kialakító parasztság nevelődött.

Ehhez képest mintha egy évszázaddal maradt volna vissza a Kónya-dűlő, valahol a ceglédi és a nagykőrösi határ közelében. A legutóbbi időkig szegény vidék maradt, korábban a lófogat is ritkaságszámba ment, az itt lakók télen is eljártak dolgozni pár fillér napszámért a vacsi erdőbe, s voltak, akik évszámra nem adtak el más terményt — messze volt persze a piac is —, mint a lopott fát.

S még volt egy csoport, mely jelenlétével kifejezett határrészhez nem kötődött, jelen volt mégis a falu agrártársadalmában. Statisztikai nyelven szólva a nem mezőgazdasági főfoglalkozásúakról van szó; a helybeli iparosok nagyobbik fele rendelkezett egy-két hold földecskével, s azt okszerűen meg is művelték, esetleg bérbe adták.

Nagy kérdés, hogy a 80-as évek elejére — számolva a közös gazdálkodás különféle útjaival és lehetőségeivel is — mi maradt meg e részletgazdag összképből, s amennyiben van termelői dinamizmus (ennek jelenléte nehezen vonható kétségbe), az mennyiben értékelhető még a paraszti keretek között? Egyszerűen, s kissé sarkítva: a lajos- mizsei parasztság elérkezett-e az önfelszámoláshoz?

Kietlen vidéken úttalan utak vezetnek a Kónya-dűlő tanyáihoz. Már-már azt érzi az ember, mindjárt „lemegy a térképről”, s még mindig újabb és újabb tanyafalak fehérlenek elő a kopár téli facsoportok közül.

Éjszaka félelmetes lehet errefelé a csend.

Erre gondolok éppen, amikor a Kasza-tanya konyhájában meghittség és duruzsoló kályha fogad, s ha pillanatra lehunyom szemem, akár egy közép-ázsiai jurtában is érez- hetem magam: vesszőkosárba öntött túró közül csöpög kifelé a savó, andalítóan és dallamosan.

Villany van, de különben minden hagyományos. A ház legidősebb lakója, Kasza András a maga 86 évével ugyancsak a rég letűnt tradicionális idők egyik utolsó hírnöke. Először az 50-es években gondolt arra, hogy földjét szét kellene íratni gyermekei között, de erre épp nem volt mód akkoriban: ugyanis kuláklistára került. Később ő ragaszkodott ahhoz, hogy a nevén maradjanak a földek ... így a 62 éves fia, Kasza József már elmúlt 45 éves, amikor megvethette lábát a mostani tanyán és a hozzá tartozó nyolc hold földön. A tanyát akkor 16 ezer forintért vették, olyan állapotban, hogy a harmattól is beázott a teteje. Évek alatt rendbetették, kicsinosították, maga a villany bevezetése is belekerült húszezerbe. Fürdőszoba azonban máig sincs, nem is érzik hiányát.

— Magunk sütjük a kenyeret is — adja tudtomra az asszony, Kasza Józsefné, ki láthatóan ad magára, noha az orvosi leletek szerint is munkaképességét háromnegyed részben elveszítette. Hozzáteszi: a férjének kissé gyenge a gyomra, s a bolti kenyér egy-két nap után a kutyának sem kell. Újabban már a menye is idejár kenyeret sütni a közeli tanyáról.

A Kasza családnak volt annakidején 35 hold saját, s még több bérelt földje, mégis, Kasza József hosszú évekre elállt béresnek. Időre volt szükség, amíg önálló gazdává válhatott, s az idők is váltakozó módon kedveztek a paraszti életvitelnek. Nem lett volna-e egyszerűbb hátat fordítani ennek az életnek, s valahol az iparban keresni a boldogulást?

58