Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - Kocsis István: Széchenyi István (monodráma II.)
erősítve. Talán éppen te lehetnél az, aki a Kossuth és az én szövetségemet tartóssá erősíthetné. Én kész vagyok baráti jobbomat nyújtani neki is. Össze kellene fognunk, Miklós! És mielőbb. Kiábrándult, kijózanult ember kell most közénk, amilyen te vagy. Várunk tehát. Siess! Nincs ki téged ne becsülne, ne szeretne, ne tisztelne! Hiúságból ne maradj távol. Látod, én nem menekülök, pedig ki vagyok én most? Mit le nem mernek írni rólam! De tudom, hogy mibe kerülhetne az országnak, ha sértődöttségemben visszavonulnék! Talán létébe. Nagy szükség van most itt a legjózanabbakra, legtapasztaltabbakra. Hát ha rágalmaznak, viselnem kell — méltósággal, ha lehet. (Rövid szünet, majd legyint.) Rágalmak, ó, Istenem, rágalmak... Van-e elfogadható okod a háttérben maradni? Felugrik; kiabálva. Nem fog jönni! Ha milliószor hatásosabb könyörgést lennék képes — Zsibóra zarándokolván — eldadogni előtte, elsírni előtte, akkor sem jönne. És egyedül maradok! (Csendesebben.) Hacsak Kossuthot nem hatja meg annyira békülésre feléje nyújtott jobbom, hogy hajlandó lesz együttműködésünk érdekében felülvizsgálni álláspontját, s engedni, ha nekem van igazam. (Reménytelen mosollyal.) Kossuthot engedékenységre bírni? Meg kell próbálnom! És Wesselényi meggyőzéséről sem mondok le. Makacsságom, akaraterőm, vitára való készségem, most segítsetek. Elsötétedik, majd kivilágosodik a szín. A szín közepén áll. Egyre lelkesebben. Kossuth Lajos engedett. Tegnaptól fogva harcostársam. Élső közös nagy tervünk: kiharcoljuk a közteherviselés törvénybe iktatását. (Rövid szünet után kedélyesen.) Kossuth is, én is rengeteg cikket írunk az adó ügyében. Ő a Pesti Hírlapban, én a Jelenkorban. Abban a lapban, melyet nem is olyan rég azért vettem át Hemeczy Mihálytól, hogy a Kelet népével szenvedett kudarcom után, hírlapban folytassam a harcot Kossuth és köre ellen. S most íme mindkét lap ugyanazon célért: a közteherviselésért! Szenvedhetünk mi ketten összefogva vereséget? Kossuth bebizonyította, hogy a politikai harcokban a hírlapé a jövő. Szívre és észre is hatni! Megértetni, hogy a közteherviselés nélkül nincs haladás. Agyafúrtan, ravaszul érvelni. Kossuthtal úgy döntöttünk, hogy az általam javasolt formában, telekadó formájában tárjuk a közteherviselés ügyét a nyilvánosság, majd az országgyűlés elé. Nagyot nevettünk azon, hogy kétgarasos adónak is lehetne nevezni — hogy kicsinek tűnjék a fizetendő összeg. Hát kicsi is: egy holdra két garas. De ez rögvest megnő, ha számításba vesszük, hogy 623 985 000 holdról van szó. Évenként nem kevesebb, mint 6 239 850 forint állna az ország szabad rendelkezésére. Ez elég lenne 100 millió pengő forint kölcsön kamatainak fizetésére, sőt törlesztésre is jutna belőle. De hát a telekdíj csak a kezdet lesz. Dehogyis elégszünk mi meg ennyivel. Mindenkivel megértetjük: a honfi csak akkor gazdag, ha országa gazdag, következésképp mindenki saját meggazdagodása érdekében fizet, s így az adózás nem egyéb, mint józan befektetés: azt mondjuk, adózunk, pedig a valóságban csak kamatra adjuk pénzünket. Lesz-e ki támadni fogja az adó tervét? Annak azt mondjuk: milyen igazság az, melynek nevében éppen a legtehetősebb réteg: a birtokos nemesség nem fizet adót? Milyen igazság nevében rakjunk minden terhet a parasztság és a polgárság vállára? S küzdeni a legnemesebb célokért mellettem Kossuth Lajos! Kinek le kellett győznie önmagában a sértett, gyűlölködő férfiút, hisz hosszadalmas, fárasztó és céltalan háborúskodásunk után fogadta el feléje nyújtott jobbomat, felismervén, hogy az ország felvirágoztatásának eszméje mindenek fölött való. Kialakulhatnak közöttünk a jövőben is nézeteltérések, ádáz ellenfelei lehetünk ismét egymásnak, ki tudhatja előre a jövőt, de a közteherviselés ügyében együtt haladva a múltat fel nem hánytorgatjuk egymásnak. A jelen összes megoldásra váró kérdései közül pedig a legfőbb, a többit meghatározó: a közteherviselés, s ennek pártolásában 15
