Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 11. szám - Kocsis István: Széchenyi István (monodráma II.)
KOCSIS ISTVÁN SZÉCHENYI ISTVÁN Monodráma II. III. FELVONÁS A szín közepén áll. Ünnepélyesen, majd meghatódottan, már-már esetlenül. Életem legboldogabb napjai! Crescence a feleségem. Annyira nyugodt vagyok, hogy úgy érzem, semmi sem lenne képes engem most felzaklatni. Csak Crescence-szal törődöm. Az elképzelhetetlenül nagy boldogságot és a hihetetlenül nagy nyugalmat köszönöm neked, Crescence. Amikor az esküvő napján méltóságteljesen, határozott léptekkel bevonultunk a templomba, hirtelen elkapott a rettenetes sejtelem, hogy álomban látom magunkat, hiszen nem lehet valóság. Körmömet kezem fejébe mélyesz- tettem. Fájt. Tehát valóság... Sose hittem volna, hogy ekkora boldogság létezik. Mivel érdemeltem ki? Crescence gyönyörű. Crescence hasonlíthatatlan. Az emberek többségének sejtelme sincs, hogy létezhet ekkora intenzitású szerelem. Miképpen nekem sem volt fogalmam se róla. Megfordul, az íróasztalhoz megy, leül. Hosszú szünet után határozottan. Minden honfitársam elismeri, hogy az országnak fejlődnie kell, de legtöbben hozzágondolják: csak ne az ő hozzájárulásukkal. Legyen híd Pest és Buda között, legyen vasút, váljék hajózhatóvá a Duna, virágozzék fel csak nyugodtan a gazdasági élet, csak mindezért áldozatot vállalni ne kelljen. Csinálják a Széchenyi Istvánok, ha már elkezdték. Egyetlen ember válla mennyit bír meg? Belerokkannék tehetetlenségembe, ha Crescence nem volna olyan megértő. Ha nem volna képes feledtetni minden gondomat- bajomat. (Rövid szünet, majd csendesebben.) Wesselényi arra kér, vállaljam végakarata teljesítését. 60 000 pengő forintot akar adományozni egy leányiskolára. De miért jutott eszébe már most végrendelkezni? Sikerül vajon visszacsalogatni a közéletbe? Sokat várok a most kezdődő országgyűléstől. Jöhetne már Wseselényi, élhetne felsőházi tagnak kijáró jogaival, hisz az ellene hozott ítéletet, melyet, Istennek — és tiltakozásunknak — hála, soha nem hajtottak végre, most papíron is semmisnek nyilvánították. Nemcsak az övét. Az amnesztia általános. Kikerült Kossuth Lajos is, hamarabb, mint reméltük. Hallom, hírlapot akar indítani. Nem hiszem, hogy megelégedne a hírlapírói sorssal. Nagyratörőbbnek hiszem és tehetségesebbnek. Wesselényi odavan érte. Remélem, nem fogunk csalódni benne. (Elmosolyodik.) Wesselényi még most is dohog, hogy kegyelmi kérvényt írattam alá vele. Hogy az uralkodói kegy lehetetlenné tette, hogy népe mártírjává váljon. Ezt a szégyent ő nehezen viseli. (Szünet.) Nem bírta volna ki a szervezete a börtönt. (Szünet, majd ráver az asztalra.) A pesti polgárság nem érdemli meg a hidat. Kicsinyesen ragaszkodnak ahhoz, hogy a híd majd a város tulajdonába menjen át. Kicsinyesek, mert képtelenek felfogni a Híd jelentőségét! (Hosz- szabb szünet, majd vidáman.) Kossuth tiszteletére minden’ idők legnagyobb fáklyásmenete vonult fel, mikor szabadulása után „bevonult” Pestre. Vajon megbocsátotta nekem, hogy 36-ban nem akartam felvenni a kaszinóba? Úgy látszik. Első szónoklatában — Pest megye közgyűlésén! — legnagyobb magyarnak nevezett. Oly gyönyörű körmondattal méltatta tevékenységemet, hogy csuda, hogy nem szálltam fel a mennybe azon nyomban. Ciceróhoz méltó az a gyönyörű, legalább húsz tagmondatból álló mondat! Főmondata nem kisebbet állít, mint azt, hogy Széchenyi István a legnagyobb magyar, de a húsz tagmondat együtt vajon nem arra hívja fel a tisztelt hallgatóság figyelmét, hogy oly nagy, oly súlyos már ez a Széchenyi, hogy összeroskad honunk 6
