Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - MŰHELY - SZÁZ ÉVE HALT MEG ARANY JÁNOS - Barta János: Arany János apró műfaja (Forgácsok és rögtönzések)

Ismeretes, hogy a múlt század második felének éppen azon évtizedei, amelyekben Arany jórészt csak alkalmi rögtönzésekben adott hírt magáról, a magyar nyelvtudománynak és nyelvészkedésnek eléggé zajos időszakai voltak. A múltba visszatekintve két tendencia köti le a figyelmünket. Egyik a Magyar Nyelvőr szembefordulása a nyelvújítással és általában a hozzákapcsolódó stílreformmal, a másik a pozitivista nyelvtudománynak a magyar szókincs eredetére és összetételére vonatkozó megállapításai. A Nyelvőr-vita réges régen lezajlott, az pedig ma már közhely, hogy éppen a nagy kul- túrnyelvek között egy sincs, amelyet szókincsében homogénnek lehetne minősíteni. A kultúrák alakulása és keveredése során minden nyelv vesz kölcsön más nyelvektől esetleg nem kis mértékben. Éppen ezért a mai olvasó talán értetlenül veszi tudomásul, Arany méltatlankodását. Nemcsak a túlzások, hanem a ma már elfogadott új eredmények miatt is. A nyelvészeti tárgyú versikék hátterébe oda kell gondolnunk néhány prózai nyilatkozatát is, különösen tiltakozását Simonyi Zsigmond szószármaztatásai ellen. (Észrevételek a Nyelvőr VII. kötet hatodik füzetére.) Az élénk és ismételt reakció arra vall, hogy a magyar szókincs egy részének idegenből való származtatása Arany nemzetélményének egy sarkalatos pontját érintette. A nyelv maga a nemzeti közösségnek őseredeti tulajdona. Aranynak és nemzedékének legfőbb törekvése az volt, hogy az egész múltra építve autonóm nemzeti kultúrát hozzanak létre, önálló és egyedi sajátosságokkal. A nemzeti értékek között kiemelkedő helyet foglal el az ősi, törzsö- kös nyelv; a nyelv tisztasága, épsége és homogenitása életbevágó érték, amelyet védeni és ápolni kell. Arany megrendülését az magyarázza, hogy ezt az értéket látja egyszerre többfelől veszélyben. Ahogy irodalomtörténeti szemlélete szerint a magyar költészet organikus fejlődésében az okozott többször is zavart, hogy elszakadt a népi gyökerektől, az új nyelvészeti irányoktól is azért idegenkedik, mert érzése szerint a magyar nyelv ősi állagát zsugorítják össze.

Szót, ragot és képzőt idegentől mennyit oroztál Attól fogva, hogy e négy folyam árja itat,

Miklosich és Dankovszky nyomán s irigyelve babérjok“

Egy sereg ifjú tudós rád bizonyítja mohón.

S minthogy utánok a szláv böngészni valót nem igen hágy,

Most jön a német, oláh, új-görög és talián,

Perzsa, tatár, török és amit száz évig az átkos Újító szellem vak dühe fúrt-faragott.

E nagy munka ha kész, (sietős!), a többivel aztán Visszamehetsz Magyarom, Scythia téréire.

Kisütik, hogy a magyar nyelv Nincs, nem is lesz, nem is volt;

Ami új van benne, mind rossz,

Ami régi, az meg tót.

Vegyük ide még Aranynak egy epés prózai nyilatkoztát: „Jó, hogy mindezeket csak most tudom, mert ha fiatal koromban verték volna fejembe, sohasem lett volna belőlem — tót író.”

Arany meghökkenését és féltő aggodalmát ma nyilvánvalóan túlzottnak találjuk, de az adott helyzetből és egyéniségéből meg kell értenünk. E versikék mögött ott terjed az az érzés is, amely a nagy művészet szintjére emelve a Kozmopolita költészet strófáit diktálta.

64