Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - VALÓ VILÁG - Sulyok Katalin: Tatarozgatunk
Sok oka van. Például: 1965-től, a 15 éves lakásépítési terv szerint egymillió lakás épült az országban. Ez — többek között — egymillió vécécsészét, egymillió fürdőkádat, sok-sok ezer négyzetméter csempét, többmillió kilométer csövet jelent. Fejlődött ugyan építőanyag-iparunk, de nem olyan mértékben, ahogyan a kereslet jelentkezett. Vagyis: Jelenleg is kevesebbet gyártanak (ebből-abból, sokmindenből), mint ameny- nyire szükség lenne. Miért gyártanak kevesebbet? 1. Mert „szűk a gyártókapacitás”. 2. Nincs elég alapanyag. 3. Van elég alapanyag, de dollárért veszik, és késztermékkel fizetnek érte. Első tehát az export, aztán, ami marad, mehet belföldre. Ha nem marad, nem megy. 4. Van kapacitás, vagy alapanyag, de nincs elég munkáskéz. 4. Van alapanyag, van kapacitás, van munkáskéz, gyártanak eleget, de: Ott áll nekik raktáron, a kereskedelem nem rendel, mert úgy ítélte meg, nem lesz rá vevő. 6. Gyártanak eleget, a kereskedelem rendelt is, csak rosszul „terített”. 7. Gyártanak eleget, a kereskedelem rendelt és jól is terített, csakhogy felelőtlen elemek felhalmozták. A felelőtlen elemek ez esetben mi, a fogyasztók vagyunk. Vagyis mi magunk állítjuk elő a hiányt. S ebben sok igazság van. Például: Egyik nap a villanyszerelőtől kapott házi feladatunk így szólt: „Holnap estére tessenek szerezni kétszáz-kétszáz méter, egyszer két és feles alumínium huzalt, kéket, feketét és pirosat.” Már hetek óta azzal kezdem a munkám a szerkesztőségben, hogy sorra hívom a Keravill, a Vasedény, a Tüzép, a Skála-áruház vevőszolgálatát, mert valamit keresek. Ezen a napon egyszer két és feles alumíniumhuzalt. A válasz most is: nincs, nem tartunk, hiánycikk. Hallja egyik kolléganőm, most épp huzal-ügyben telefonálgatok. „Mihez kell az?” — kérdezi. „Villanyszereléshez.” „Akkor várj egy kicsit, felhívom aput, ő ad.” „Miért, mi a te apád? Anyagbeszerző, vagy az egyszer két és feles alu- míniumhuzal-gyártók vezérigazgatója?” „Ugyan. Maszek villanyszerelő.” „Akkor pláne, hogy nem ad, hiszen hónapok óta hiánycikk, most mondták a vevőszolgálatosok.” „Biztos hogy ad. Teli van a padlása mindenfélével. Mert amikor kapja a fülest, hogy valami érkezik a boltba, odaáll egy teherautóval. Mert csak akkor tud dolgozni, ha mindene van. Pénze viszont csak akkor van, ha tud dolgozni.” (Volt huzalja. Minden színben.) Munkahelyemen az idén én vagyok a harmadik tatarozó. Megbeszéljük hetenként, ki hol tart. S ez nem pusztán kollégális érdeklődés, ez tapasztalatcsere, sőt annál is több: KST. Mármint Kölcsönös Segítés és Tanácsadás. Természetesen anyagi fedezettel. Kirakjuk íróasztalunkra fölösleges kincseinket. És csereberélünk. Kaptam Szuez- szifont, adtam cilinderes zárat. Kaptam lengőcsapot, adtam 20 méter, fekete 1 x2,5-es vezetéket. Kaptam villanybojler-címet, adtam krómozott padlórács készítőjének címét. Adtam Tilatexet, kaptam korongecsetet. Amiket sok-sok szaladgálással, szabadság alatt, „betegállományban”, munkahelyről való lógással, riportok felvétele és riportok megírása helyett beszereztem. S amit ugyanakkor — hála a „terítésnek” vagyis, hogy a „hiánycikket” egyidőben dobjanak az üzletekbe, — a férjem is beszerzett. (Szabadsága alatt, „betegállománya” idején, munkahelyéről való lógással, riportok felvétele és riportok megírása helyett.) És aki nem tudja értékesíteni a fölöslegét? Vajon mennyi „hiánycikk” halmozódik fel az építkezések, tatarozások, korszerűsítések idején-után a családoknál? Lehet, hogy ezért is — a hiánycikkek miatt is — épül négy-öt-nyolc évig egy-egy ház, ezért húzódnak a végtelenbe a tatarozások? 38
