Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Gion Nándor: Sortűz egy fekete bivalyért (regényrészlet)

— Meg fogja találni a hordókat — mondtam. — Mindenki segít neki, előbb-utóbb meg fogják találni azokat az átok hordókat.

Magam sem hittem ebben, de hát mondanom kellett valamit, mert állandóan sírdo- gált az asszony, és nagyon szomorú dolgokról mesélt. Meg aztán tényleg jó lett volna megtalálni Schank Frigyes barackpálinkáját.

De nem találták meg. Napokig kopogtatták az istálló betonpadlóját, de nem találtak semmit. És mi napokon keresztül figyeltük őket egyre reménytelenebbül és csak messziről. Már nem is mentünk be a gyárudvarba. Csónakon eveztünk le mindennap délután a téglagyárhoz, és a fűzfák alól figyeltük, hogy mi történik a nagy lóistállóban. Az történt, hogy az emberek lassanként visszatértek a földrámoláshoz, állandóan marakodtak egymással, nagyon veszett hangulatban voltak, úgy acsarkodtak, mint a kóbor kutyák a devecseri dombok között. Fekete Péter pedig ismét magára maradt a lóistállóban. Ő tovább kopogtatta rendületlenül a betonpadlót, köhögése néha egészen a fo- lyóig elhallatszott.

És ekkor a negyedik, vagy az ötödik napon kifakadt Burai J.:

— Elég volt ebből — mondta. — Nem tűrhetjük ezt tovább. Ácsi Lajosnak van egy hordó barackpálinkája.

Burai J. valahogy furcsán összeaszalódott ezekben a napokban. A macskakarmolások nyomai letisztultak már az arcáról, de most mintha ismét megjelentek volna, és ráncokká zsugorodtak. Keskeny lett nagyon az arca. Azt hiszem én is elég rossz bőrben voltam. Csupán Szivei Sanyi nem látszott megviseltnek, de azért ő is feltűnően kevesebbet hencegett, és pofázott, mint máskor. Bár néha még mindig gúnyosan vigyorgott rajtunk, néha már arra gondoltam, hogy ki kellene hajítanunk a csónakból, dehát az övé volt a csónak.