Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Gion Nándor: Sortűz egy fekete bivalyért (regényrészlet)

— Menjetek inkább haza — jött most oda hozzánk Adamkó. — Nem nektek való az ilyesmi...

Hát jókor szólt. Most, amikor már annyi minden összejött. Ilyenkor az ember nem mehet el csak úgy, túl sokat láttunk és hallottunk ahhoz, hogy most hirtelen elpucoljunk. Legfeljebb azon gondolkodhattunk, hogy milyen hülyék is voltunk, hogy egyáltalán eljöttünk ide. Dehát itt voltunk.

A téglagyáriak lassan eloldalogtak a közelünkből, eltünedeztek az istállóajtó mögött, és valamennyien kopogtatni kezdték a betonpadlót, keresték azt az átkozott barack- pálinkát. Ebben a heves kopogtatásban is hallatszott időnként Fekete Péter köhögése.

Mi meg elindultunk Fekete Péterék lakása felé. Kopogtam az ajtón, és egyenként beléptünk a konyhába. Fekete Péter kedves, kövérkés felesége az asztal mellett ült, az ölében egy félig kész gobelin, amelyen egyszer, ha befejezi, csipkegalléros kislányok fognak játszadozni egy színpompásan virágzó réten. Az asszony csöndesen sírdogált, Leültünk mi is az asztal köré, zavartan és tanácstalanul hallgattunk. Az asszony ránk nézett, és azt mondta:

— Sohasem fogja abbahagyni. Vagy megtalálja a hordókat, vagy belepusztul. Pontosan így viselkedett akkor is, amikor Noémi meghalt. Akkor egy sisakot akart találni mindenáron. Igazi katonai sisakot. ..

Burai J. félbeszakította az asszonyt.

— Négy kislányuk volt, igaz?

— Igen.

— Paula, Angéla, Blanka, Noémi — mondta Burai J.

— Szép neveket adtam nekik, ugye? — kérdezte az asszony.

— Hát, egy kicsit... — kezdte volna Szivei Sanyi, de az oldalába könyököltem, mire gyorsan elhallgatott.

Burai J. pedig azt mondta:

— Gyönyörű nevek.

— A könyvekből néztem ki őket — mutatott az asszony a szoba felé. — A legszebb neveket választottam ki nekik a könyvekből. De meghaltak korán mind a négyen. Nagyon gyöngék voltak. Háború volt akkor.

— Tudjuk, hol van a sírjuk — mondtam.

— Noémit talán meg lehetett volna menteni, ha időben kórházba érnek vele. Ácsiék még hintót is adtak, hogy minél gyorsabban a kórházba érjenek. De Noémi meghalt az úton.

— Időnként körüljárjuk a sírjukat — mondtam.

— Akkor is ugyanígy viselkedett — mondta az asszony. Nyilván nem hallotta, hogy mit beszélek. — Hazajött s kijelentette, hogy okvetlenül egy sisakot akar szerezni. Nekem akart szerezni egy igazi katonai sisakot. Hogy legalább engem ne veszítsen el. Mert háború volt akkor, és ő meg volt győződve, hogy Noémi után én is meghalok, ha nem szerez nekem egy sisakot.

— Szerzett sisakot? — kérdezte Szivei Sanyi.

— Igen. Sokáig hiába keresett, de aztán eltűnt egy egész napra, és sisakkal tért haza. Attól kezdve, ha lövöldözést hallott, mindig a fejemre tette a sisakot. És neki lett igaza. Mert egy este gránát robbant a közelben, mi a szobában ültünk az Ácsiék tanyáján, egy szi Iánk becsapódott az ablakon, és egyenesen a fejem nekvágódott. A sisakról pattant vissza, és a falba fúródott. Ha nincs a fejemen a sisak, helyben meghaltam volna. Akkor nagyon boldog volt. Boldog volt, hogy engem nem veszített el. És a bivalyokat. Mert nagyon megszerette a bivalyokat. Néha beszélgetni is szokott velük. De idővel a bivalyok is elhullottak. Megöregedtek és elhullottak. Csak kettő maradt. Most meg már csak egy. Keresni fogja azokat a pálinkáshordókat, amíg bele nem pusztul.

19