Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Gion Nándor: Sortűz egy fekete bivalyért (regényrészlet)

és a lovak közé csapott a cifra nyelű ostorral. A lovak nekirugaszkodtak, kihúzták a bivalyt az árokból, és húzták tovább a folyó irányába.

Halottaskocsi lett Váry János gyönyörű sárga hintójából, igazi halottaskocsi, amelyet két szép telivér ló húzott. Mi pedig ültünk ott fent, olyanok voltunk, mint egy gyászoló család, amelyet véletlenül a halottaskocsira raktak, és legalább olyan rosszul is éreztük magunkat, mint egy gyászoló család. Riadtan kapkodtuk a fejünket, most nem éreztük, hogy szépekvagyunk, és magasból nézzünk a világra, csúnyák voltunk, és fáztunk, mint bárki más ezen a világon, pedig még mindig melegen sütött a késő őszi nap. Húztuk, vonszoltuk a szegény Bódit, a szegény öreg bivalyt, amely most olyan volt, mint egy nagy fekete rongycsomó, mögöttünk meg jött a Rigó, a másik bivaly, mert ő gyászolt igazából, A sírgödörnél Fekete Péter megállította a lovakat, aztán lekapcsolta a láncot. Aztán belelökték a bivalyt a gödörbe, és gyorsan betemették. Elegyengették a földet, Fekete Péter a fűzfákhoz ment, letépett egy hosszú vesszőt és az elhantolt bivaly sírja elé szúrta. Az idénymunkások felvették a hátizsákjukat és elmentek. Nem köszöntek, és soha többé nem jöttek vissza a téglagyárba.

Fekete Péter megfogta a lovak kötőfékét és úgy vezette őket vissza a gyárudvarba. Ott kifogta a lovakat, és ment velük az istálóba, a Rigó nevű bivaly most is a nyomában cammogott. A hintó ott maradt az udvar közepén, mi hárman még mindig fent ültünk, mintha odaragasztottak volna bennünket. Visszajöttek a többiek is a folyó mellől, megálltak a rozsdás vashordók mellett, sírásó szerszámaikat mosogatták. Nem beszélt senki. De aztán az istállóból felhangzott Fekete Péter fuldokló köhögése, aztán hallatszott az is, hogy a betont kopogtatja. Akkor azt mondta Margith József:

— Segítenünk kellene a Hofanesznek.

— Teljesen megőrült azokkal a pálinkáshordókkal — mondta Adamkó. — Pedig nincs ott semmiféle pálinka.

— Megijedtem, hogy leszúrod — mondta Dobre Margith Józsefnek.

— Segítenünk kellene neki — mondta Margith József. — Lehet, hogy mégis van ott valahol két hordó barackpálinka. Próbáljuk meg mégegyszer.

— Nem bánom, segítsünk neki — mondta Dobre. — Nagyon szerette azt a szerencsétlen jószágot.

Burai J. ugrott le elsőnek a hintóról, de utána mindjárt leugráltunk mi is Szivei Sanyival. Mind a hárman odaálltunk Margith József elé.

— Ki az a Hofanesz? — kérdezte Burai J.

— Hogy-hogy ki az a Hofanesz? Hát ő — mutatott Margith József az istálló felé.

— A Fekete Péter? — kérdeztem.

— Persze, hogy a Fekete Péter.

— A Fekete Péter nem igazi neve? — kérdezte Szivei Sanyi.

— Nem hát. Hofanesz az igazi neve. Hofanesz János.

— Akkor miért hívják Fekete Péternek? — kérdezte Szivei Sanyi.

— Nem tudom — mondogatta a vállát Margith József. — Talán a bivalyok miatt. Örök életében bivalyos volt, és mindig nagyon szerette ezeket a csúnya fekete állatokat.

— Egyáltalán nem csúnyák — mondta felháborodva Burai J.

— Nem csúnyák — mondta Árvái a kopasz fűtő, és megsimogatta Burai J. fejét. — Miért lennének csúnyák? Egyáltalán nem csúnyák.

— Gyönyörű állatok — mondta Burai J.

— Persze, hogy gyönyörű állatok — hagyta rá Margith József. — Csak vicceltem az előbb. Nehogy elbőgd magad.

Tényleg úgy nézett ki, hogy Burai J. elbőgi magát. Harapdálta a szájaszéiét.és akkorákat nyelt, hogy majd kiszakadt a torka.

18