Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - MŰHELY - Kántor Lajos: Madách műve - tudós és vidéki közelítésben

Beteljesült hát lelkem ideálja,

Ez mind derék, ezt így kívántam én is. Egyet bánok csak: a haza fogalmát, Megállóit volna az tán, úgy hiszem,

Ez új rend közt is. Az emberkebel Korlátot kíván, fél a végtelentől,

Belterjében veszt, hogyha szétterül; Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz; Félek, nem lelkesül a nagy világért, Mint a szülők sírjáért lelkesült.

Ki a családért vérét ontaná, Barátjáért legfeljebb könnye van. —

És ahogy megismeri a hideg tudomány világát, lépésről lépésre tapasztalja az ember ki- fosztottságát (frusztrációját!). Ádám hangja ebben a leggondolatibb, költőileg is leg- egységesebb színben a legszenvedélyesebb. Olyannyira idegen, taszító ez a világ Madách számára, hogy Lucifer másságáról szinte megfeledkezik; nem úgy, mint Párizsban, ahol tétlenségre, némaságra kárhoztatta — a luciferi szövegnek már-már az Ádáméra emlékeztető hangszerelésében jut kifejezésre a szerző szenvedélyes tagadása, azaz a „régi eszmék” (egyén, haza, művészet, tudomány) igenlése. Ha nem olvasnánk a szöveg fölött Lucifer nevét, nyugodtan Ádámnak tulajdonítanánk szavait (sőt, sajtóhibának vélnénk e nevet, ha nem ellenőrizhetnők a kézirat fakszimile-kiadásában):

Nagyon vénül az ember, hogyha már Lombikhoz tér, midőn organizál. —

De hogyha sikerülne is műved,

Mi szörny lesz az, mi szótlan gondolat, Szerelmi érzés, melynek tárgya nincs, Lény, melyet a természet eltagad,

Melyhez nincs ellentét, nincsen rokon, Ha nem korlátozandja az egyén.

S honnan veendi ennek jellegét Elzárva külhatástól, szenvedéstől,

Egy szűk üvegben kelve öntudatra?

A lombi kbébinél többről — az emberi értékeket teremtő kötöttségről mond pozitív ítéletet Madách; a „szabadságinak ezt a kötelékeket, kötődéseket felbontó formáját csak elutasítani lehet. Erdélyi János valóban rosszul olvasta Az ember tragédiáját, amikor ettől az ellenutópia-ábrázolástól a szocializmus eszméjét féltette. De mennyire előrelátó volt Madách — a maga vidéki zártságában! —, amikor a sokféle ferdüléslehetőségre kortársait figyelmeztette . ..

Az űr-jelenetet pedig a falanszterrel kell összeolvasnunk. Igaz,Ádámot végül is a Föld szelleme tartja vissza e bolygó vonzáskörében — Lucifer akaratával szemben; de még mielőtt a Földszellem „Honos szózat”-a hívná, Ádám ugyanúgy, mint a falanszterbe érkezéskor, nem szívesen vállalkozik erre az utazásra, legalábbis kételkedik döntése helyességében:

Ah, Lucifer! Nézz csak földünkre vissza,

Először a virág tűnt el szemünkből,

Aztán az erdők rezgő lombjai;

A jól ismert táj száz kedves helyével jellem nélküli síksággá lapult.

A tájjal együtt az embert is sajnálja. Vajon túlzás-e a Földhöz ragaszkodást a „hon”-hoz, a saját földdarabhoz, az otthonhoz kapcsolni — s ebben is a (noha legelvontabb eszmékkel társalkodó) vidéki ember tartását fedeznünk föl? Vajon nem kapcsolódik-e természetszerűen a matéria erejétől a Földre visszatérített Ádám új hitvallásában az új tapasztalathoz a korábbi is, az arc nélküli országé? S az eszkimó szín ellenére nem hiteles-e a keretszínhez igazodva felülről jövő végszó („Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”), hiszen az űrből visszatért Ádám lényegében már ugyanígy válaszolt Lucifernek:

A célt, tudom, még százszor el nem érem.

Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?

A cél, megszűnte a dicső csatának,

A cél halál, az élet küzdelem,

S az ember célja e küzdés maga.

75