Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - MŰHELY - Kántor Lajos: Madách műve - tudós és vidéki közelítésben

Küzdeni mindig csak konkrét térben lehet, ahogy Ádám a színek során tette, eszményekért — a puszta megélhetés biztosítása vagy a más dicsőségére végzett munka, az eszközlét (ahogy azt az angyalok kara sugallja) nem lelkesíthet. Madách, aki a törpe korban a mámort kereste, sosem a megalkuvást, ennyiben —a lényeget tekintve? — valóban romantikus volt, amikor mások, sokan, a realizmust hajlandók voltak a legkisszerűbben értelmezni.

De vajon kötelező-e elválasztani a romantikát a realizmustól? Vagy ez is az öröklődő irodalomtörténeti babonák egyike? (Mint a falanszter-szín oly soká tartó hamis megítélése, ami annyit ártott Madách és a magyar irodalom ügyének ...) Érdemes volna e gondolatot egy összehasonlító tanulmányban, Madách és Gorkij szembesítésével kipróbálni. Nem azért, hogy a világirodalmi párhuzamokat még eggyel megtoldjuk, vagy éppen hogy megismételjük Waldapfel József több mint két évtizedes elemzését. Az ember tragédiáját az Éjjeli menedékhellyel vetnénk össze — a Madách-mű elképzelt színhelyét Gorkij sajátosan orosz világával, mert mindkettőben az ember útjai, a „megváltás” és vigasztalás igaz vagy hamis lehetőségei foglalkoztatják a romantikából alig kinőtt vagy ki sem nőtt szerzőket. Ám lehet-e tagadni realizmusukat? A Madáchét gondolati síkon, a Gorkijét a „mélyben” élők sorsának ábrázolásában? A tagadást nyíltan vállaló, az Ádámmal néhol azonosuló, nem egyértelműen ördögi Lucifer s a talányos Luka, e furcsa vándor, úgy tűnik, különös módon rokonok; abban mindenesetre, hogy létükkel, drámai funkciójukkal ráció és hit vitáját újítják mindegyre fel — s lényegében a kettő szétválaszthatatlan voltát bizonyítják az ember életében. A „Vezess, vezess új létre, Lucifer!” összecseng a „hoholok” közé készülő Luka morfondírozásá- val: „Hallottam, hogy ott egy új hitet találtak ki... Meg kell azt nézni ... igenis!” S vajon nem rímel-e Ádám nyugtalanságára a Lukáé.aki elmeséli az igazság földjében hívő ember történetét? Az ember egy Szibériába száműzött tudóst faggatott, tőle akarta megtudni, hol található az a bizonyos ország, s nem tudott beletörődni a válaszba: „Az én térképeim ... nagyon pontosak, de az igazság földje az nincs sehol.”

Persze, nem hatásvizsgálatra, filológiai összevetésre gondolunk. Gorkij, aki oroszra fordíttatta Az ember tragédiáját, csak néhány évvel az Éjjeli menedékhely megírása után ismerhette meg Madách szövegét. Keresésük, (részben) gondolataik rokonsága annál beszédesebb. Talán nem is az irodalomtörténet, hanem a jelen szempontjából. Drámaszervező eszközeik nagyon távol esnek ugyan egymástól, mégis hajiunk rá, hogy nem csökkenő népszerűségüket ugyanannak a kérdező és kegyetlenül szembesítő, de a mély- ben-létbe bele nem nyugvó szemléletmódjuknak köszönhetik.

Nyitottságuknak — mondhatjuk így is —, amelynek sem a romantika, sem a realizmus nem vetett gátat.

Jövőt álmodni végül is mindenütt lehet. Csak bátorság és kitartás kell hozzá. No meg az ember szeretete.

76