Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - MŰHELY - Kántor Lajos: Madách műve - tudós és vidéki közelítésben

volna vitatni, hogy Madách az Ádám nézőpontján áll, ám a fenséges kategóriája mellett a groteszk megjelenítése ugyanolyan zseniális előrelátásnak bizonyult (az esztétika területén), mint a korai jelekből levezetett természettudományos és társadalmi látomásai. (Nem a formák és címkék megfeleléséről van szó természetesen, hanem egyéni és közösségi magatartás-típusok bemutatásáról, prófétikus jellemzéséről.)

A műnemi és műfaji keveredés —függetlenül a szerzői szándéktól (részben spontán jelentkezésétől) — végül is szintén napjaink felé mutat. A lírizálódás mindenekelőtt. De a műfajok, illetve műformák tulajdonképpen eklektikus társítása, egymásbaját- szatása — a lírai rendezőelv érvényesülése folytán — ugyancsak a Tragédia modernségét szolgálja. Megkérdőjelezhető ugyan, hogy a műfaji összetettség valóban „kétségkívül az enciklopédikus igény” szülöttje-e (Szegedy-Maszák); nem játszik-e éppúgy szerepet benne a reminiszcencia — a vidéki embert fenyegető veszély? Csupán a londoni színben a szembetűnő két véglet, a bábjáték és a haláltánc mellett más formák is élnek, melyekben bizonyára nem alaptalanul feltételezik az egykorú angol társadalmi regény nyomainak a jelenlétét is (Vajda György Mihály). A már említett misztériumjátékot, bibliai mondákat, legendákat, a klasszicista és romantikus drámaelemeket hasonlóképpen figyelembe véve, meglehetősen heterogén műfajú részekből, forrásokból épült tehát új egységgé Az ember tragédiája. Ha nem emelkedne mindezek fölé Ádám és Lucifer alakja, a bennük megtestesülő belső vita, bizakodás és kétely, az emberi sorsot, a jövőt fürkésző aggódás s a félelmekkel szembeállított remény — a bármilyen részletszépségekben bővelkedő vidéki költői enciklopédia elviselhetetlen konglomerátum maradna. Ha pedig így állnak a dolgok, formateremtő elvként kell számbaven- nünk azokat a legfőbb eszméket is, amelyek Ádám és Lucifer közös útját, vitáját végigkísérik — kiváltják.

A hatalom, a közérdeket szolgáló ősi polgárerény, az élvezetek, a hit és tudás valamennyi stációját bejárni, az új kezdéseket és kiábrándulásokat sorra venni amennyire hasznos, annyira kockázatos is volna kitűzött célunk szempontjából; a részletekkel könnyű elfedni az egészet. A Tragédia egymásnak — látszólag vagy ténylegesen — ellentmondó eszméi közül azokra kell elsősorban figyelnünk, amelyeket Ádám a szín végén nem tagad meg, ahol a kiábrándulás, az eszmény lenyakazása elmarad. A színek egészét tekintve, tulajdonképpen egyetlen ilyen van: a párizsi, a forradalmi szín után hangzik csak fel az „Oh, mért ébredtem?”. Lucifer korábban is, Gréve-piacán statisztált, és ott (újra Prágában), sem változtat közbeszólásával Ádám lelkesültségén:

E hitvány korban, megvénült kebelnek Csak a mámor teremt-e hát nagyot?

Mi nagyszerű kép tárult fel szememnek! Vak, aki Isten szikráját nem érti,

Ha vérrel és sárral volt is befenve. Mi óriás volt bűne és erénye,

És mind a kettő mily bámulatos. Mert az erő nyomá rá bélyegét. —

Az álom az álomban pedig, ne felejtsük, így kezdődött: „Egyenlőség, testvériség, szabadság!” E hármas-egy eszme társult az erővel, szülte a mámort — amelyből Madách 1860-ban sem szívesen ébred a kor törpeségére, kisszerű küzdelmekre kárhoztatva, Alsó-Sztregován. Déván még egy eszme a Tragédiában, amely ugyan többször elbukik a történelmi színekben (más eszmékkel vegyülve), de amelynek az elvetésébe szintén nem tud belenyugodni Ádám. A falanszterbe érkezve, még mielőtt bármit is látnának az arctalan „ország”-ból, Lucifer megpróbálja bevezetni a szabadversenyből kiábrándult embert ebbe az új világba, ahol „Köz cél felé társ már most minden ember”, ahonnan eltűnt a hon „kisszerű” fogalma, hisz „Most már egész föld a széles haza”. Ádám, mint eddig is a színek elején, bízik Luciferben, de ezúttal az új perspektívával nem tud teljesen azonosulni:

74