Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - MŰHELY - 50 éve jelent meg a Tanú első száma - Vekerdi László: Tanú, nemzedék, szerep és ember

követő fiatalokban más erők működtek, hiába léptek föl még 1932-ben is, a Nyugat fennállásának negyedszázados évfordulóján együtt, az öregek féltő-szerető patronálása alatt. Tudta jól Komlós Aladár azt is, hogy ezeket az erőket milyen nehéz — még jól észlelhető állapotukban is — néven nevezni; a közkeletű „Népi” és „Urbánus” elnevezések úgylehet semmit el nem árulnak lényegükről. Mintha maga az ellentét lenne inkább fontos, mintha a nemzedék tényleges szellemi ellenfél híján egymást és elődeiket marcangoló egyedekre hullott volna, hogy aztán két nagy pólus erőtere szerint rendeződjék. Komlós Aladár a kristályosodási pontot is megjelöli Illyés Gyula Nyugat ban megjelent 1933-as Pusztulás című esszéjében. „Az esszé fordulópont lett a nemzedék életében. Természetesen nem szülte a szakadást, csak kipattantotta a lappangva már meglevőt.”

Komlós Aladár kívül állott a viszályon, nem értette az ellenségeskedéseket, „de — írja — értetlenségem csak azt mutatta, hogy már nem voltam nemzedékemmel konge- niális, nem lehettem többé kritikai képviselője.” Ezt a lehetetlenséget kísérelte meg a Tanú, eszmék összecsapása közepette a szorongó tájékozatlanságot választva múzsájául. Megvolt ennek a szorongásnak is a maga története. „Az bizonyos — írta 1969-ben Komlós Aladár —, a harmincas évek problematikája más, mint az előző éveké volt; az avantgarde kísérletei, mókái és hóbortjai elhalványultak a valóság súlyos problémái előtt, helyettük a nyomor, főképp a proletariátus és a parasztság nyomora, a «hárommillió koldus» ügye és az osztályellentéttel összefonódott vagy összekevert úgynevezett faji kérdés lépett előtérbe. Ezek a kérdések rendkívüli tehetségű képviseletet találtak Németh László esszéiben, aki éber érzékkel, s főképp a népi származású értelmiségben végbemenő folyamatok mély megérzésével világított az évtized homályában, erős fényei mellett, sajnos, némi ködöt is terjesztve.”

Az ezernyolcszázötvenes évek Arany Jánosához vagy méginkább Kemény Zsigmondiéhoz hasonlóan Németh László fölismerte a zord időkben a maga komorabb tehetségéhez illő terepet. Kortársaikkal ellentétben mindhárman teljes bizonyossággal tudták, hogy visszaút nincsen. Új ösvények pedig csakis új tájékozódás alapján remélhetők. Ehhez azonban nem elegendő (bár elengedhetetlenül szükséges) megismerni a maga valóságában az adott helyzetet. Kell valami más is. A Tanú első száma így fogalmazta meg ezt a mást: „Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük, s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek.” Ez a hit, hogy van part s a csillagok vezetnek: ez vitte a Tanú szerkesztőjét merész vállalkozásába.

Mit csinál aztán a parton egy rendes hajótörött? Összeszedi a megmaradt holmit és igyekszik berendezkedni az ismeretlen tájakon. Az európai kultúra nagy eredményeiben Szophoklésztől Proustig és a mélylélektantól a kvantumelméletig tallózó Németh Lászlót tájékozódásának széles spektruma, s szempontjainak ragyogó frissesége miatt szokás leginkább csodálni; a hajótöröttek szempontjából azonban fontosabb maga a tanulság: az európai kultúra nagy eredményei nélkül aligha tájékozódhatunk bárhol. A Tanú szerkesztője e tekintetben „nyugatosabb” a Nyugat bármelyik szerzőjénél; még az európaiságban igazán el nem marasztalható Babits Mihálynál is, hiszen még őt is megrója, hogy irodalomtörténetében kurtán-furcsán bánt el a spanyolokkal, csupán azért, mert nem olvashatta őket eredetiben. Bezzeg Németh megtanult nemcsak spanyolul, hanem úgyszólván minden európai nyelven. Babits Tanú-1 ostorozó bírálata után még mintha kérkedne is kissé műveltségével; a Tanú nagy áttekintéseiben, mondjuk az Újabb történeti munkák-ról vagy a Nyelvekről, mindenesetre ott ennek a frissiben és eredetiben szerzett műveltségnek a tudata — és fölénye; s a minőségeszmény görögös csillogásaiban is minduntalan meg-megvillannak fényei. Évekkel később, az Égető Eszter Hallgató Sanyijában megrajzolta a hatalmas műveltségével kezdeni mit sem tudó ember portréját; a Tanú ifjú szerkesztőjét azonban még nem riasztotta a gondolat, hogy

59