Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Tímár Máté: Lepkevirág (elbeszélés)

szállása s legfelül a jövőbemutató jelenünk tízparancsolata, az alkotmány, mely a magyarok új rendjét testesíti meg.

Ünnep is. Szép pirosbetűs, amilyen a vér, s mint amilyen a zászlókon lobog a Rózsapusztai Állami Gazdaság két vörös kőlábra emelt díszkapuján, meg a bekötő útjának két oldalán. Váltakozva az egyszínű és a nemzeti hármas. S mert az ünnep akkor szép igazán, ha sokszínűbben pompás, kék az ég, zöld a természet, pasztell az összemosódó, délibáblebegtető távol, fehérek és sárgák a falak. De színesítik az emberek is. A szoknyások ruhája majd annyiféle, ahányan vannak s a férfiaké fekete, mint a jó zsíros ró- zsási föld, melyen élnek és meghalnak...

Sonkoly bácsi, az ősmagyar nevű szlovák éjjeliőr is feketében bakterkodott az éjjel, merthogy nem volt érkezése hazamenni aludni reggel. Fontosabb feladat várta. A konyha mellett nyúzza a bográcsba való juhokat, csak a Fickó kutyája nyelvel hétköznapló bőrében a magtárépület hűsén. Olyan telten béllel, nemtelen belsőséggel, amilyen a levegővel telefújt duda. Oda is mondja néki késfenés közben, amivel a fáradtságát sózza: „Ugye Fickó, nem bánnád, ha minden harmadik nap Szent István király lenne?!”

Fickó nyelvel. A szakácskodó juhászok, meg a konyhakörnyék ünneplős szájtátói nevetnek, merthogy ők sem bánnák. Az ünnepséget délelőtt tartották. Meghozta a sokadik élüzem-csillagot, a nagy vörös vándorzászlót s a sok-sok ezer forintokat, amik még több borítékba osztva azóta is a belső zsebekben lapulnak. Még inkább az asszonyok kézitáskájában, nehogy szeszes fővel fűvel-fával gavallérkodjanak a férfiak. Akiknek netalán nem jutott belőlük, az ebédbirkából, cserkeszőllői kadarkából, a Himnuszból, Internacionáléból, szónoklatokból, tapsból annak is jutott. Miért ne lenne hát mindenki vidám? A vacsorából is jut majd, a bográcsok jó szaga máris, s a csipkesori fúvósok recsegő zenéjéből is, amire Jakab József, foltos feketében, pitykés lajbiban ugyancsak biztatja a mezítlábait.

Krakkóban, a magam falujában,

Leesett a kalapom a sárba,

Leesett a kalapom a sárba .. .

Színes-rongyos népe körülötte tapsol. Hajladozva követi a melódiát. Az ünneplős kocsisok, tehenészek, műhelyesek nevetve nézik őket. A gyerekek a szájukat eltátva egyenesen bámulják. Máma a rozsdának adják a tűzoltólajtot, egye nyugodtan. S a vontatók, gépkocsik a környező falvakban lakó családtagokat hozzák, hogy az ünnepből lehetőleg ne maradjon ki senki. Aki pedig mégis kimarad — mint a gyapotkirály, akit elkergettek, vagy a szabadköltözködési jogukat visszanyert „grófok” —, azokat ott áldja-verje az Istenük, ahol vannak. Maradjon ma távol az emlékezetük is, a tegnapi meg a holnapi gondokkal együtt. Minek komorodna el tőlük az, aki amúgy is ritkán vidám?

Gulyás Mari a hosszúnyakú építésvezetővel sétál a munkásszállás felé. Kéz a kézben, nem bujkálva már, hiszen jegyesek. Medve Ancsi a gyakornokkal onnan sétál visszafelé, ami szintén nem csoda senki előtt, mert sülve-főve együtt járnak ...

Tomay Ábris, az Állami Gazdaságok Lapja cingár, pápaszemes szerkesztője Dajkát, afőagronómus hátasát lovagolja, fogadásból, szőrén s a majornézésből megtérő vezetők felszabadultan, előre kikacagják, mikor nyalja meg az anyaföldet.

Középen a kopasz fejű, nagy orrú kis ember, az ország miniszterelnöke. Mellette főagronómus Gyurka, munkaérdemrendes feketében. Körülöttük az igazgató, Fogoly Márton, a mai ünnepen nappal is párttitkár, Buckó bácsi, a köpcös üb-elnök, a megye, a járás, a község, a szomszédos gazdaságok meghívott képviselői, meg a főember uszálya, azzal a telivér szép színésznővel, akiről senki sem kérdezi, mindenki sejti, kije-mije néki.

28