Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Tímár Máté: Lepkevirág (elbeszélés)
— Mit tanácsol, Fogoly elvtárs? — Én most asztalos vagyok! — Mi a szakszervezeti álláspont, Buckó bácsi? — jobb, ha versenyeznek, mintha hencseregnek, nem?! Vissza a cigányszállásra: — Mehet a kocsi, Jóska bácsi! Az értelmesen ravasz cigányember azonban szemközt kacagta. — Nem úgy van az, hogy bele, mozgatni is kell! Szóljon nekik az intéző úr, mert engemet pofánrehegnek a grófok! Volt azoknak ezen kívül is bajuk-gondjuk elég. Nyomorúság, félelem, piszok. Napi harc a módosparasztokkal — most ugyancsak jogtalan koldusokkal —, akikre rátele- pítették őket. Csodaváró álmok, szalmán hencsergő reménytelenség. Családbomlások. Álbarátság a falusi kispolgárokkal, akiknek tetszett ugyan a méltóságos pertuság — még jól is jöhet a rendszer bukása esetén —, de ugyanakkor kiszolgáltatottságukban, tehetetlenségükben le is nézték őket. Szégyenletes botrányok, melyeket már nem rejtett el a világvárosi dzsungel. A hunyadfalvi plébános hajnalonta talicskán tolta haza a tökrészeg Ancika bárónőt, és Dr. Fuhrweser, a kábítószeres orvos — Doktor Borzalom, ahogy Sooky Norbert, az egyik írogató fiatal deportált elnevezte —, combtőben várta a gyógykezelések árát. És ezeket mindenki tudta. Dehogy is volt kacag- hatnájuk. Balogh Jánosban mégis csendeske szégyenkezés fészkelt. Nem lovagi torna ugyan a munkaverseny, de nem is az, ami itt készül. Mégis belé kell kapaszkodnia. A fű gyorsabban női, mint a gyapot. Azok is versenyeznek ... A jogfosztottakhoz szégyenkezett: — Legyen szíves egy pillanatra, tábornok úr! — Parancsoljál, kedves öcsém! Az árnyék nélküli mezőn, a vizeletlangyos lajtvízen, a dűlővégi romos tanya bolhás szalmáján kipárzott már a gőgje. Odalett véle a lampaszos felsőbbrendűség is. Fogcsikorgató alázattal — sőt némi tisztelettel —, tegezte azt, akit tegezni merészelt, mert az együttérzés jelenlétét érezte benne, és ezt valahol, bevallatlanul még hasznosnak is remélte. S ő, a valamikori Dózsa-hitű mégsem mondhatja néki, hogy: „Nem őriztünk disznót, méltóságos uram, hogy merészel tegezni?!” Mert ő őrzött gyermekkorában, a vezérőrnagy nem, s lám, most ember létükre őket őrizik, kondába kényszerítve ... Inkább szelíd-rábeszélősre lágyította a hangját: — Munkaversenyt indítunk, tábornok úr, önök és a brigád másik fele között. Kétfelé osztom a területet is. Szeretném, ha vállalnák! — Cigányokkal versenyezzünk?! — Azok is emberek, tábornok úr! — Idegen nekünk ez a munka, meg ez a versenycirkusz is! A kés sem kegyetlen azért, mert néha vágnia kell... — Nem gondolja, hogy ezzel a magatartással talán a kitelepítőiket igazolják?! S hogy a szabadulásuk idejét is befolyásolhatják véle? Az öreg katona nehéz gondba esett... — Egyébként a részlegüket ön vezetné. Sokkal többet kereshetnének, és lehet, hogy szabadabb mozgást is elérhetnénk a rendőrségnél . .. Kengyel tábornok cigarettaszívásnyi gondolkozási időt kért. Összebókolt a Tisza-vő őrnaggyal, az öreg bankossal, meg egy svábnevű hercegnővel, s szinte-szinte reménysugárzó arccal tért vissza: — Vállalom öcsém! 21
