Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Tímár Máté: Lepkevirág (elbeszélés)
vényekbe ütköző személyes rosszcselekedetek nélkül?! És ebben még közreműködjek én is? Szibéria után?!” Kérdezni azonban csak ennyit kérdezett, hogy balsejtelméről megbizonyosodjék: — Vitéz lengyelfalvi Kengyel Adalbert vezérőrnagy úrnak tisztelték azelőtt? A vörössávos összerezzent, de katonás tartását megőrizte: — Az voltam, kérem. Ismert talán? „A hadosztályparancsnokom voltál Debrecenben — gondolta Balogh. — Amikor 1944. március tizenkilencedikén, az ország megszállásának napján, látszattüntetést vezényeltél az ezredünknek a németek ellen, a hátizsákom hevederénél fogva kirángattál a sorból, mert kilógott a bújtató alól. Disznó hazaárulónak neveztél, aki szégyent hoz a fajtájára a trehányságával. Pedig nékem a zubbonyzsebemben lapult a Békepárt röplapja, te pedig néhány hét múlva együtt mulatéroztál a tokosokkal az Arany Bikában.” Mindezeket azonban elrejtette rekedtes tagadása mögé: — Nem ismertem, kérem, csak a nevét kellett megtanulnom a debreceni Pavillon- laktanyában, a feljebbvalók és elöljárók sorában . . . A hadfi mellett nemzetközi banktekintély, inarezgős öreg zsidóember állott, pecsétes ferencjóskában. Azután egy Teleki gróf, a kocsmatulajdonos magyarnóta énekes, a híres lótenyésztő földesúr, Petőfi István néhai gazdáinak nemzetségéből, a bornagykereskedő, az operett-kackiás huszárőrnagy, a Tisza grófok veje, majd kalapos dámák következtek, kékfestő-álruhában, piroskörmű kisasszonyok, barchetben, ifjak és középkorúak, mindkét nemből. Akik urakká születtek, vagy azokká gazdagodtak, válogatás nélkül. Osztálymegítélés alapján, de mindenvaló személyes vétkek nélkül. S akiket most a cigányok szomszédságába löktek, nehogy megfertőzzék a levegőt. A koszt maradéka jár nekik, az ivóvizes lajt vizeletlangyos alja, és Balogh János, meg a kétszáz hold gyapot fele . .. Megborzongott . .. „Miért nézett rád az a kopasz fejű, nagy orrú kis ember, öregem? Különben anyag- könyvelő maradhattál volna, s a tíz mázsa zab akkor is annyi, ha a zsák szájával jobbra, mintha balra fekszik ...” Azért valamit mégis csak mondania kellett: — Dolgozzanak rendesen, a normát és a bért minden reggel közlöm. Az ellátásukért mindent megteszek, amit tehetek. Szállásoljanak el. Berendezési tárgyakat, szalmát már küldtem. Gondoljanak a rendőrhatósági előírásokra. A mai napjuk órabéres. Viszontlátásra reggel, a gyapottáblán! És sarkon fordulva elszégyenkezett onnét... — No, te cigányvajda! — Viccelte Pista bácsi, a maga is kulákrendű, létramagas főállattenyésztő, amikor a seregszemle után az irodában találkoztak. — Bizonyosra veszem, hogy megválasztottak ... Buckó bácsi a gyomrából nevetett: — Miért sértegeti, Nagykun elvtárs? Gróf Balogh János Öméltósága, a rózsáspusztai gyapotkirály! Egy-két napig ezen is kacagni lehetett. Ahogy azon is, hogy a vérbajos cigánysuttyók napnyugta után a deszkabudi környékén megvisongatták a „méltóságos pinucikákat”, míg a szomszédos Lestyán ökrész emberségből reájuk nem uszította a kutyáját. Hanem a gyapot is sorolt. Lehetett volna sarabolni. De csak lehetett volna, mert a pestiek a gothai almanachot, a világpolitikát, meg a rangsorukat vitatták, Jakab Jóska nyája ürgére vadászott, s a forgóöl maradt semlegesnek, merthogy nem volt mit felmérnie... Baloghot a főagronómushoz kergette a tehetetlensége: 19
