Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Tímár Máté: Lepkevirág (elbeszélés)
ban, nagy bricseszű, foltos feketében, s akkora bajusszal, aminél csak a mosolygása volt nagyobb, mellyel a páriák jószolgálatait felkínálta: — Ne féljen, kedves elvtársam, ameddig minket lát, mert ha félni kell, akkor már nem lát pápaszemmel se! Félnomád népe zsivalyogni kezdett: — Szalonnát is kérjél, te Jóska! — Előleget, öreg! — Külön szállást, more! Arcnélküli összevisszaságban ragadtak hozzá az egyéb feltételek is: Sok tűzrevaló- val, aminek lángjánál este ürgepörköltet, hullott állatot főzni, nótázni, táncolni, a füstjével a szúnyogokat elűzni lehet, s lehetőleg félreeső] helyen, ahol nem látják meg a „gádzsó-gazdák”, ha netalán ragadna a kezük ... Jakab József végignézett színes-szoknyás, rongyos-mezítlábos nyáján. Néhányat mordult, inkább böfögött cigányul, amire csend lett. Olyan, hogy végre a Balogh János kedveszegett szava is visszhangot verhetett benne... — Jól van, Jóska bácsi! Ismerem én magát Csárdavölgyéről, ahol rokonaim élnek! Jakab József szepegve hallgatott, mint a vádlott, ha a siralomházat emlegetik. Az előző évben gyepmester volt Csárdavölgyén s útban a meggazdagodás felé. A dögvészben elpusztult hízósertések hájából szappant főzött, húsából kolbászt töltött, némelyiknek a sonkáját is lekanyarította, és eladta a Rákosi-böjtös szomszédos piacokon. Jól is ment a bolt, sárga kocsin járt, míg egy-két életveszélyes megbetegedésen rajta nem vesztett. A börtönt is meglakta érte. Ezért dermesztette meg most is a meggondolatlan célzás... A másik hadoszlop, a Hunyadfalváról, Csárdavölgyéről és Csárdaszállásról szerződtetett kitelepítetteké sem mutatott biztatóbb képet, csak szebbet. Megkopott, tragikomikus uraságot. A „kényszerlakhelyesek” félfogadása előtt a rendőrséggel kellett értekeznie Baloghnak, ahol úgy közölték véle az „előírásokat”, mintha reá is vonatkoztak volna. Távol a majortól kell elszállásolni őket, nehogy „megfertőzhessék az ingadozókat.” A központot ne látogathassák. Külön kell étkeztetni őket a s fizetésfelvételt, bevásárlást is szemmel tartott megbízottaik „eszközöljék” helyettük. Hétvégeken a kényszerlakhelyükre való szállításuk is külön járműveken történjék, ekkor se „elegyedjenek”. A kérdésre azonban, hogy milyen legyen a bérezésük s a szociális gondoskodás felőlük, durva „őrmesteri” felhördülés lett a válasz: „Mit képzel maga? Megérdemelnek ezek egy külön Kollektív Szerződést? Oldja meg a saját hatáskörében, de nehogy a tenyeréből etesse őket!” így lett a lakóhelyük egy távoli tanya földes szoba-konyha-kamra-istállója, gémeskúttal, egyetlen deszkaillemhellyel, vaságyakkal, bádoglavórokkal, néhány kecskelábú asztallal, paddal. Az élelmüket tejeskannákban, kondérokban hordták a konyháról, s rendszerint élvezhetetlenné hidegedett, mire a tányérjukba került. S ezzel a háttérrel folytatódhatott a raport... Jobbszárnyukon kemény tartású, deres ember terhelte a földet, rangjafosztott katonazubbonyban, Bocskai-sapkában, biígéri csizmában, és tábori nadrágban, melyről oszladozott már a tábornoki vörös sáv. Hangja halk volt, de mégis határozott — elvégre egy tábornok már nem kiabál, rendelkezik —, a kézfogása, amit Balogh János meglepetten fogadott el, kemény, de leereszkedő: — Kengyel Adalbert vagyok. Nagyon örülök . .. „Minek örülsz, hogy deportáltak? — bizsergett a gyapotos nyelve hegyén, de nem mondotta ki. — Ez mindenképpen igazságtalan, embertelen állapot. Kollektív bűncselekmény az emberi méltóság ellen. A bűnösöket be kell zárni, az előjogokat megszüntetni. De szabadságában korlátozva páriává alázni bárkit is, méghozzá tételes tör18
