Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Tímár Máté: Lepkevirág (elbeszélés)
ja, mint Katiban a gyerek s a kulákokból is kitapossák nemcsak a zsírt, a szart is. AzÁvó se szentantalabb, mint valamikor a csendőrök, csak firhang megett dolgozik, és belül hordja a kakastollát. Dehát másnak se fájt, amikor cseléd koromban seggbe rugdosott a gazda, minek szellőztetném a belem?! Pali fiam Recsken csákányozza a rezet. Szabo- tálásért. Az alatt vitték el, míg én MEDOSZ-iskolán sámfáztam a fejem. Leszállóit a Zetorról és elfutott a tóniszállási pusztacsőszhöz, kihúzatni a fogát, mert úgy fájt, hogy az eget is nagybőgőnek nézte, s lyuksógora pedig feljelentette. Nyilván nékem is a káderlapomra húzták ezt a strigulát. Tehát; rá se ránts, Buckó, piros a parolid. A gazdaság — ahogy a faluban hívják, az állami —, meglehetős munkahely. A munkaerő- hiányt pótolják a szomszédos öt község gazdafattyai, akik jól dolgoznak, mert félnek, itt pedig biztos a forint. S ha ők is kevesen lennének — ez a szamaritánus Balogh most is százhúsz gyalogmunkást kér a kétszáz hold gyapotjához —, mire valók a krakkói cigányok, meg a pesti kitelepítettek? A grófok, tiszturak, burzsuj franckarikák. A gyapothoz azok is jók, és a szállításuk se gond, a közeli falvakban laknak. Balogh csak „hathetes” agronómus, és a miniszter se rokona. Kiderült a tavalyi gyapotbanketten. A kopasz fejű kis ember, a gyapotcsászár, a nevét kérdezte Gyurkától, mielőtt pohárköszöntőt mondott a csudafű mestereire, nemigen lehetnek akkor retyeru- tyák. Igaz, hogy Balogh sohasem vállalta a szóbanforgó atyafiságot, de tiltakozni is csak félvállról idétlenkedett ellene. De másban is sáros ez a kiismerhetetlen Balogh. Medve Annának fuccsba ment a gyulai házassága. Visszajött szépasszonynak. S most azt híreszteli felőle, hogy délben-este akkordban csókolózik Gulyás Marival, a szép új bérelszámolóval. Ancsi csak tudja, azelőtt állítólag „jóban voltak” Baloghgal. Mariról meg azt csipogják a verebek, hogy az előző munkahelyén „összevesztek rajtaa sziksós kanok”, és engem mégis pofon vert, amikor a szállására kíséréskor átkaroltam a derekát ... Szóval, Balogh csak ne nagyon ugráljon ... A belügyes szaglász is mondta, hogy túl sűrűn emlegeti Szibériát, ahol kilyukadt a tüdeje, és a pártba se lépett be, pedig Túsz, a volt személyzetis, sarkig tárta előtte az ajtót... Ilyesféle belső monológokba élte Buckó bácsi véleményét a környező világról, miközben körözte a főmajort. A párttitkár hümmögött. Az igazgató nem gondolt semmit, csak aláírt. Gyurka, a főagronómus, örült, hogy hátibatyujában a nagybirtokos apával, nagybérlő apóssal is kiélheti egészségesen akarnok gazdaösztönét. A gazdaság virult. Mindegy a földnek, mega baromnak, ki látja el, ha jól. S Balogh János, az ostorcsapó, a jól előkészített magágyba, szép négyzetes pontossággal elvetette a kétszáz hold gyapotot, hiszen a Baloghok azért Baloghok, mert névadó ősük valamikor senyesutának, kétbalkezesnek született... Tulajdonképpen maga sem tudta, hogy mit akar ... Dehát mit is akarhat az, az ilyenféle karmolós időkben, aki a százszor elátkozott múltban sem tartozott a múlthoz, s az egytestben ördög-angyal jelenben sem a jelenhez? Ebből is, abból is vállalt, hordozott valamit. A tegnapokból a földreformos, ki- választódásos népi Magyarország álmát. A jelenből nem is egy ábrándjának korbácsos eltorzításban is eleven valóságát. S eszközségében — amihez bojtorjánként véletlenül ragadott hozzá ez a gyapotos szerencse —, se kint, se bent, megszorult az ajtófélfa meg az ajtó között. . . A fél szívével, bevallatlanul sajnálta Medve Ancsit. A két karjával ölelte a nádszál- karcsú Gulyás Marit. Félelmében szovjet szakkönyveket olvasott. És megállott benne az ütő, amikor az üzemi konyha előtt elébe sorakozott a hirtelen toborzott, százhúsz fős gyapotbrigád .. . Szép nagyidai hadsereg volt... Az egyik, a négusszínű hadoszlop élén Jakab József krakkói lócsiszár állott, papucs17
