Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Tímár Máté: Lepkevirág (elbeszélés)
most a búzavetésben, kapásokban nyílik tovább. Miért ne látszódna akkor rózsásnak az elnéptelenedő puszta jelene, jövője is? S mert a száznak jelentett ötven hold gyapot az első évben rálicitált az országos átlagra — igaz, hogy az alföld tenyerén már májusban nyár volt a tavasz s novemberben még nyár az ősz —, miért ne lehetett volna valóságos kétszáz a száznak jelentett ötven a következő esztendőben?! Prémiumot jelentett az, kinek sokat, kinek kevesebbet, forintban,textilutalványban. Élüzem csillagot a Sztálin Mária-kegyképek módjára téglagúlába üvegezett aranyos gipszszobra fölé. Ennek-annak kiváló dolgozó jelvényt — ugyancsak bélelt borítékkal. A gazdaságnak sok ezer új holdakat, nyereségnek szépített veszteséget, amit ugyan különben is a deficit szó ismeretlensége mögé dugtak. Új munkásszállásokat, istállókat, palotányi gyapotszárítót. S főképpen országos nevet, ami a sajtó, rádió jöttem-láttam- jóllaktam-két dupla gőzén megírom lelkes tudósítóit is sűrűn odavonzotta . . . Az új igazgató nem szenvedett gyomorbajban, tehát sósavpepszint se iszik. De nem is munkás, sztrájkokban edzett, hanem volt urasági cseléd. Szolga. Megszokta az engedelmességet. a parancsot, a ,,fogd-be-a-pofád”-at, s ezért a felelősség se nyomja agyon, mint elődjét, Udvaros Mátyást, a vasast. Aláír, politikailag „lefedezi a gyanúsmúltú szakembereket”, de a termelést teljességgel reájuk bízza az igényeihez elkölt- hetetlenül magas jövedelemért. Nem is lenne ez baj, ha nem kényelemből, hozzánem- értésből, rókaravaszságból, hanem értelmes felismerésből cselekedné. Mert így állandóan gyanakszik, és bűnbakokat keres . . . A politikai triumvirátus — Sonkoly bácsi, az ősmagyar nevű szlovák éjjeliőr szerint a „veres szentháromság” —, másik két tagja legalább egyéniség . . . Fogoly elvtárs, a munkaidőben asztalos, gyűléseken, éjjel, meg ünnepnapokon párttitkár, magas, szemlélődő valaki. Taszítja a gyalut, gondolkozik, ebédszünetben hüm- mög a Szabad Nép felett, de senkinek sem árt. Félnapokig eltársalog Buckó bácsival, a függetlenített ÜB-elnökkel — aki viszont a szamártalan juhászságról nyergeit a köpcös- sége alatt nyikorgó motorkerékpárra —, úgy, hogy a szakszervezeti mondja, egyre mondja, ő pedig morog, tolja a gyalut, bólogat, és reáhagyja. Nem is vesznek így össze soha, míg világ leszen a világ ... — Nincsen mese, Marcikám! — kezdi a szép arcú Buckó bácsi, hájasán szuszogva. — Az eredmények mindenképpen Gyurka bácsitól, a főagronómustól várhatók, tehát reá kell bízni a munka gondját is. Ha gyufaszálnyira összezárja azt az akaratos szerb száját, megrágja az a vasat is. Azután ott van a komandója alatt Pista bácsi, a főállattenyésztő. Ért az állatokhoz, de az emberekhez is. Ott ez a vajpuha Balogh, a gyapotkirály, a többi botcsinálta ágronómus, meg brigádvezető. Húznak, ha Gyurka csergeti az ostort. Nem kell itt élezni az osztályharcot. Szalad a kocsi Marcikám, Minek rángatni a gyeplőt? A szocializmus ül rajta, akárki hajtja a szántóföldeken s a zászlaját mégiscsak mi lengetjük. Nagy Adorján igazgató, te Marcikám, a párttitkár, meg én, az ÜB-elnök. A pesti szaglászkodókat, belügyeseket jóllakatjuk, megbuggyantjuk és elutaljuk. Nem igaz? Persze azért az éberségünket nem a farzsebünkben hordjuk . . . — Lehet benne valami! — hümmög az éppen munkaidőben asztalos. — De azért el ne süljön a pisztolyod! — Amire Buckó bácsi elunja az ülést, s a többit séta közben gondolja végig, míg körüljárja a majort, hiszen: „Néha olyan fura ez a Marci!” Csudátlan csuda, mivégre ocsúdott fel ily hamar ez a hétördögök-boronálta, zseb- kendőnyi ország, ahol csak ötödik esztendeje tanulgatjuk, hogy mindenki egyforma a hasonló lyukból kibújás jussán. Száz tanya épült a kiosztott földeken, ha most egyszerre bontogatjuk is őket. A fiatal forintból mindenre jut. Nemcsak a földalatti vakondalag- útjára, a gazdaságok fejlesztésére, Sztál in-nevű új városokra is. Ami igaz, az igaz, a fizetések egy részét kölcsönök címén visszaveszik. Úgy női a parasztok, meg az iparosok adó16
