Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Tímár Máté: Lepkevirág (elbeszélés)
A gyapot vetésterülete a legmagasabb előírások szerint száz hold lett volna, de Gyurka elvette a felét. Borsónak. „Remélem hozzájárulsz?” — kérdezte gúnyosan. Jelenteni azonban csak száz holdat jelentettek az Állami Gazdaságok Minisztériumának. Cserébe viszont a gyalogmunkások is összekerültek a majorból... Szántás, tárcsázás, magágy, vetés. Már sorol a gyapot. Majd egyelik, sarabolják, virágzik, gubózik, szedik. Az idén elmaradt a fagyosszentek szokásos aratása, mintha Szervác, Pongrác és Bonifác is tartanának attól a kopasz fejű, nagy orrú kis embertől, aki télen asztrahánprémes városi bundában jár. Orbán is a hátunk mögött, a júniusi kegyetlen szent, aki, ha szomjúhozik, már szüreteletlen, a zsenge szőlőhajtásokról „leissza” a bort. . . A ló csendesen poroszkál. A kordé rugózva görög a nyomában. S a kocsis belefeledkezik a dús június eleji világba, ami már nyári, mondjon bármit is a kalendárium. Az enyhén szőkülő búzatáblákból előszínesednek a pipacsok, búzavirágok, szarkalábak. Az árok fenekén gólyahír keresi sárgán az illanó vizet. A tengerisorok között vad- mogyoróvirág rózsaszínük, kanálfű fehérük, és itt-ott zöld dzsungelt ver a tarack. Évek óta hanyatlik a határ, hívná a kapát, s kétközben a sarokba szorított paraszt. . . Édesapjáék is azért üzenték haza, hogy közösen eldöntsék, mi legyen. Erősen szervezik a szövetkezeteket. Kiket magas adóval ijesztgetnek, papzsákja-telhetetlen beszolgáltatással. Kiket éjszakára a tanácsházára idéznek s falhoz állítják, reggelig gondolkozni. Egyeseket meg is vertek, de legfeljebb a nyoma vall a-száj helyett. S hogy kicsodák? A falu alja, néhány rangjáért lelkes, és sohasem látott idegenek, akiket a „munkás- osztály” képviselőinek mondanak. Az ingadozók kerítéseire az éj leple alatt gyalázkodó csasztuskák kerülnek: Ki tanyája ez a nyárfás? Utolsó itt a beadás! „Többet ér a magam zsebe, Mint a dolgozók kenyere!” Leseprika padlásokat. Sokan hízódisznó helyett csak „savanyú pofát” vágnak. Nyolcvanéveseket ítélnek sokévi börtönökre, „kulákkártevésért”. S Kondor Gábor, a turiperesi, Lapát Lacó, a sokgyerekes, meg Sándor Gergely, a csendőr, úgy „levesztek” egy reggelre,mint a tavalyi hó. S az egysorsos „hazai koministák”? Leszegett fejjel járnak. Az ábrándokba savanyodik a nyáluk :,,Majd kiforrja magát a helyzet, hallják!” Vagy egyszerűen elkerülik azokat, akiken szíveik szerint segítenének, erőtlen nem tehetik, s mindezt szembe-mondani félnek .. . „Együtt kerültünk a sánc alá, fiaim — mondta az édesapjuk —, hát közösen tegyük végzésbe is, mi legyen!” Mit tanácsolhatott? Összeszedték az atyafiságot, az egyszőrű tanyaszomszédságot, hogy konkoly ne keveredjen közéjük s még az este „megalakult” a „Polyákhalmi Dolgozó Parasztok Termelőszövetkezeti Csoportja.” Ő volt a penna. Azonnal döntöttek is, kiből mi legyen. Az édesapja éjjeliőr lett a saját tanyáján. A lovaknál. Huszár volt, olykor csődört is tartott, három határ híres baromkúráló embere. Erre való. Keserű pirula, jobbféle cselédsors. Hátha még azt is hozzávesszük, hogy a szépapja építette szálláson. Dehát a szülés mindenkor fájdalommal jár. Akkor is, ha Krisztus származik belőle, akkor is, ha csak elvetélés... Medve Ancsival is befellegzett az ábrád. Gyuláról jár hozzá valaki, motorkerékpárral. Az ugyan nem gépkocsi, mint a miniszteré, de legalább motor zakatol benne, és városban billeg... 14
