Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Tímár Máté: Lepkevirág (elbeszélés)
— Huszonnégy esztendőnyire! Ő volt az édesanyánk első fia, én meg a tizenkilencedik. .. Tóth Sándor bérelszámoló erőszakoltan felnevetett. Erzsiké, a leírókönyvelő, tur- békolva csatlakozott hozzá. Szilviké maga is újjáélte az egészet. Csak hárman nem vi- dultak a közös kottára, akik szintén a főkönyvelő környezetében tapodták a sarat. Balogh János anyagkönyvelő, Sonkoly bácsi, az ősmagyar nevű szlovák éjjeliőr, meg Babusa Pál ökrész, a központi tanya volt gazdájának unokaöccse. „Bénulna meg az ádámcsutkátok! — gondolta a vörös hajú ökrész. — Beültetek nagybátyám tanyájába, én meg hajtsam az ökröket. Cselő, Csákó, hajszra, Bimbó! Hordjam vélük a silót, meg a trágyát!” Sonkoly bácsi a sokáig keresett pulit leckéztette. De ő fennhangosan, mert Sonkoly bácsi egyenes ember: — Megint egy félórával később mehetek végetted haza, Fickó! Merthogy mindig olyan ostobaságokat cselekedel, akár a Bolza grófok, akiknek a pusztájáról szereztelek. Örökkön vadásztak, de sose lőttek semmit, a jáger találatára fogták. Te meg üres pofával a vakondokok lyukát ugatod, semmi-haszon-fejiben. Pedig nem is vagy méltóságos úr... A magas, kampósbothátú anyagkönyvelők ét okból is kedvetlenül dagasztotta a sarat. Medve Ancsi, az építésvezető kacér-szép írnokleánya tegnap többször nevetett reá állattenyésztő Pista bácsira, s vacsoránál Burnyesz, a pártbizalmi szakácsnő így kiáltozott kifelé a konyha csapóablakán, miközben a gulyáslevest a tányérjába mérte: — Mondja, Balogh szaktárs, mit csinál a rokona, vitéz Balogh Hugó, a décsi nagybérlő, akinél libapásztor voltam?! — Nem rokonom az nékem! — dadogta a „hanyagkönyvelő”. — Édesapám még Grasshügelnek ismerte, és azt mondta reá: Az a faszarági sváb! — Majd megvizsgáljuk pártvonalon! — fontoskodott Burnyesz, vörös-szeplős arcán konyhaszagú izzadtságcseppekkel, s önelégülten becsapta a kisablakot. Az este párttaggyűlés volt. Éjfélig. Tóth Sándor, a bérelszámoló, már azt az üzenetet hozta róla a közös szállásukra, hogy reggel, hivatal előtt jelentkezzen Túsznál, a személyzetisnél. Tóth fontoskodó valaki.de fél is. Bárhogyan is kérte, nem árult el többet, mindössze ennyit: „Gondolom, hogy nem huszonegyezni hívnak, komám!” S ez most mind a fejében kavargott, miközben a gumicsizmáit cuppogtatta a vígkedvű Szilvikéék nyomában ... „Az a szar vitéz valóban nem a rokonom, de édesapámnak tizennyolc hold földje van — gondolta búnak ereszkedve. — A K-betűhöz kevés, a megbízhatósághoz sok . .. És két éve jöttem haza Szibériából, lyukas tüdővel ... Mi lesz, ha ...? Mindez március közepén történt, nyolc előtt tíz perccel, amikor az a nagy fekete Hudson gépkocsi befordult a Rózsáspusztai Állami Gazdaság vöröskőlábas, pocsolyás bejáróútján. Néhány pillanattal azelőtt, hogy Sonkoly bácsi Fickó pulija kínhalállal pusztult a kerekei alatt. Rárohant a boldogtalan, hogy a vakondvadászat vétkét jóvá- tegye, s a finom rugózásé jármű akkorát sem zökkent vékony csontjain, ösztövér húsán, gubancos szőrén, mint az út legkisebbik huppanójában, melyből a félreugró irodisták arcába freccsentette a salakos pocsolyát. Sonkoly bácsi az ég felé lökte mindkét kezét, a botosat is, az üreset is, és segítségül hívta a felekezetenkívüli Atyaúristent. A kacagás abbamaradt. Tóth Sándor odasúgta Szilvikének: „Nézd, főnök, főfejes lehet, mert egy A-s rendszáma van!” Balogh Jánosnak eszébe jutott az a negyven mázsás zabhiány, amit még nem gereblyézett el a Melis magtáros mázsakönyve és az anyagkartonok között. Leíró Erzsébet pedig azon bosz- szankodott, hogy nem húzta fel az új nylonharisnyáját s ebben a vacak flórban tramplis- kodik a központ felé. Egyedül Babusa, a vöröshajú ökrész nevetett, mert eszébe ötlött a 7
