Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 8. szám - SZEMLE - Csordás Gábor: Az időben a tér, a nincsben a van (Bertók László: Tárgyak ideje)

Tandori Dezső voltak értő kritikusai. A hasonlóságok és különbözések legtöbb tanulságot ígérő rendszerének viszonyítási pontjai ők.

Sajátos népisége, az a mód, ahogy paraszti eredetével számot vetnie sikerül, Ágh Istvánnal ro- konítja. Sejthető — és akár tanúsíthatom is — mindketten tudnak olyan szavakat, melyek egyedül Vése / Felsőiszkáz környékén ismeretesek. Tágas, és az időben messzire nyúló vérségi kötelékek igazolják létüket, nem csak a személyi szám. De a valóságos örökség, amivel otthonról, a megbolygatott, megszalasztott falvakból elindulhattak, már csak anyag, nem alak. Nekik már nem adatik meg, mint Váci Mihálynak, Simon Istvánnak, az ügy vállalhatóságát, a dolgok elin- tézhetőségét illető, (náluk sem felhőtlen, és ma már naivnak tűnő) hit, vagy éppen, mint Nagy Lászlónak, a tündérkedő forma diadala, „mert mi vagyunk a legkisebb fiú / és üres a tarisznyánk”

— írja, éppen Ágh Istvánnal közös tengerjárásukat idéző versében (Őrültek a dagályban: Emlékek választása). Kétségtelen, hogy korai verseiben, köteteiben sűrűn felbukkannak falusi motívumok. Ám tüzetesebb vizsgálatkor ezek is hamar lelepleződnek, mint a hatvanas években uralkodó „közéleti” költészet „paraszti téma: változások” jelzésű alfajának megvalósulásai. Mennyire jellegzetes és árulkodó ebből a szempontból e két sor ugyanabból a versszakból: „gömb-víztorony a konzervgyárban ... és vér, megint vér Afrikában” (Egy év: Lengő fényhidak). A két „ügy” egyformán közeli. Figyeljük meg ugyanennek a versnek következő szakaszát: „Birodalom, melyből kijöttél, / s csodálatosan bennmaradtál, / térképén megtalálhatod még / magadat, aki tegnap voltál.” Az utóbbi húszhuszonöt év versterméséből talán ezerszámra is lehetne idézni sorokat, strófákat, melyek mind azt bizonyítanák, hogy ebből a — szociológiailag

— típusos alaphelyzetből erőfeszítés, áldozat nélkül csupán megszépítő vagy rezignált nosztalgiáig lehet eljutni. Mindaddig, amíg a költő fel nem teszi e két kérdést: mivé lettem, s hogy megvan-e még a térkép.

Már az első saját kötet, a Fák felvonulása kezdő verse így „csúsztatja” a témát: „ifjúságom országait / térképéről letörli / építsek egyetlen hazát / saját erőből talajára” (Vaskorszak). Jó, ha házat sikerült, fintoroghatnánk, utólagos bölcsességgel visszatekintve. És igazságtalanul. Mert csak ránk vallana, ha cselekvéssé váltandó életprogramot olvasnánk ki a versből. A változásokat percről percre követő, ideges kapkodást, ég és pokol vagylagosságában rángatózó hisztériát. Van költészet, ami megállítja az időt, az érzések és indulatok tétova áramlását megtorpantja, formába testesíti. Hézagokból és összeköttetésekből nagyolt gondolatalakzatokat hoz létre, a belső világ tárgyszerűen nem létező, mégis valóságos önigazgatását. Nosztalgián túl, rezignáción túl, az emlékezet alakzata így ragyog ebben a költészetben: „A félelmet, anyám, felejtsük el, / előbb- utóbb bekövetkezik / minden, amire emlékezünk.” (Aranykor: Fák felvonulása). Az elveszített „birodalom” pedig az évek során a keserű tapasztalatok számára egyre kevésbé hozzáférhető, minden időben és meghatározatlan térben rejtőzködő másik országgá — csupaszodik? bok- rosodik? Csupaszodik, megszabadul életrajzi, szociografikus, netán pittoreszk körülményeitől. Jelzi e folyamatot az Ablakokhoz, a Sárga őszi vershez hasonló zsánerek, helyzetdalok eltüne- dezése a későbbi kötetekből. Bokrosul a történéssel szembefordítható történelemmé: „emelkedik puszta virány fokáról, / kínból, kő alól a másik ország” (Niklán: Emlékek választása; a szerző kiemelése). Hogy ez a „másik ország” milyen fontos Bertók költészetében, kitűnik abból, hogy a motívum a Tárgyak idejében kétszer ismétlődik, egyszer az Adynak ajánlott versben: „Kívül a fehér bizonyosság, / belül ébenfa, ében-ország, / kemény és nehéz, mint a végzet”, egyszer meg így: „a ritmus talán összetart, / amíg a sötét kő alól / valaki megint visszaszól” (Kockakövek). Bokrosul emlékek választásává, és — ami a legfontosabb, mert Bertók László költői világának lényegéhez vezet — köztes térré, hézaggá, melyben lejátszódik, játszódik, létét próbálja valami, ami egyébként megnevezhetetlen. Szinte bárhol létesülhet ez az ország. Az első nagy versben fény és éjszaka, közeledés és megérkezés kettős átmenetében (Villanyvilágított fák Jajcében: Emlékek választása). Ugyanígy a mikrovilágban, „ahol a rost beszél” és „elhajlik minden lényeg ujja” (A rost beszél: Tárgyak ideje), az átalakulás képzetében (Bádog szitakötő), a paradox és elvont térmeghatározásokban, pl. „kívül is bent már” (A történet), „Onnan a plakátokon, palánkokon” (Állsz egy üres lavórban; értsd: nem innen, és nem tűi), korokat egymásba zökkentő utalásokban: „hogy mozdulatod emléke mögül / kisétálhasson Antigoné” (Ahogy a tópart), „minden alkalom / csírájában egy elsüllyedt malom / tervrajzát és llmarinent” (Bűn és büntetés). Vagy akár a stílusban, a rengeteg oxymoronban / „villámlik a vak pillanat”, „Hallgat, mintha élne” /, az érzéki világon egy moccanattal túlszaladó szókötésekben / „mozdulatod emléke”, „csillagok csendje” /.

A kontúrok még sokáig világosak, kívül a látvány, a történés, és belül, aki mondja. A Fák felvonulása legtöbb versében van „én”, és vele szemben „ő” (a kor, a hatalom, a szél, a közösség, a tavasz stb.) „te” (gyerekkor, nagyanya, halottak ünnepe, Nagyatád, Nap stb.), vagy „ti” (rossz tanácsadók, falusi ablakok stb.). Szempontunkból az sem különbség, ha „én” helyett „mi” áll, vagy az önmegszólító „te”, mert megszólító és megszólított között nincs vita. A viszony innenső oldala két versből hiányzik. Az „én”-t mindkettőből régi költői fogással tüntette el Bertók László. Az Éjjeli fákban emlékek elevenednek meg harmadik személyben — az emlékező tehát rejtve jelen van. Nem is említeném ezt a verset, ha motívumaiban nem volna kísérteties előzménye a Villanyvilágított fáknak. Onnan

90