Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 8. szám - SZEMLE - Csordás Gábor: Az időben a tér, a nincsben a van (Bertók László: Tárgyak ideje)

visszatekintve látszik igazán, hogy az itt kipróbált régi trükk mennyire csak átmenet volt, s hogy a hosszas készülődés, iskola-verselés után milyen szédítő sebességgel jutott el Bertók az egyedi megoldásig. Az Áprilisi fa módszere az önmegszemélyesítés (igazából megönszemélyesí- tés, de borzasztóan hangzana). A végeredmény bemutatása klasszikus fogás. Valaki fának adja ki magát. De ha folyamatként fogjuk fel, és így ábrázoljuk: valaki valamivé átalakul, az animisz- tikus átlényegülésnek éppen ellentétét, az elszemélytelenedést kapjuk. Pontosabb volna azonban e közkeletű szó helyett az összerakhatat- lan vagy elmosódott személy fogalmát bevezetni, ahogy ez ugyanennek a kötetnek egy másik darabjában, a Mi jöhet még-ben tárul elénk. Amelyben már nem tudni, az ember jele a táj, vagy a táj jele az ember.

Nem véletlenül emlegettem Tandori Dezsőt, a „tárgyias”, „személytelen” líra legújabb (és hiteles) apostolát. Persze, az ő esetében sem egészen helyénvaló a „tárgyias” vagy „személytelen” jelző használata. Kétségtelen, hogy a módszer indítéka a költői személy fontosságába, hitelességébe vetett hit megingásában keresendő. Mégsem az alany—tárgy viszony valamely oldalának elsorvadásáról, s a másik túlsúlyáról van szó. Tandorinál inkább a személyesség kizárólagossága, a személyességbe való tökéletes belemerülés szünteti meg a költői én külön személyes viszonyát a tárgyi világhoz. Az indíték Bertóknál is hasonló, legalábbis a kihívás ugyanaz: ki kérdezett. De mennyire más, és főleg másfelé kanyarodó a válasz. A Fák felvonulása egyik versében már meghatározatlan valamivé alakul át a személy, ha csak „szívdobbanásnyi ideig” is (Amíg), egy másikban, mert igétlen, egyszerűen meghatározatlan marad (Gyorsított eljárással). De most sem, itt sem ezek a fogások érdekelnek bennünket, a későbbi versekben nem föltétlenül ezek fognak tovább élni, csak eredményük fontos, az, hogy a vers egyre kevesebbet közöl az alanyról, egyre kevesebbet a tárgyról, egyre inkább érintkezési felületükre szűkül; illetve egyre többet állíthat érvényesen mindkettőről, mert arra szűkül.

Alany és tárgy a lírai tapasztalatban érintkezik. Minthogy belső érzékelésünk igen szegényes, legföljebb néhány zsigeri érzésre szorítkozik, az él- ménycsak mint a tárgydeformálása lehet képes az alany állapotának kifejezésére. „Reszket a bokor, mert / Madárka szállott rá.” — állítja Petőfi Sándor, s mielőtt arra gondolnánk, kondorkeselyűről lehet szó — az képes megrázkódtatni egy bokrot, madárka aligha — megkapjuk a magyarázatot a következő két sorban: az érzést. Később a magyarázat már el is maradhat, ismerjük a játékszabályt. A módszer akkor kerül válságba, ha az érzés — tehát a személy — nem autentikus többé. Mikor már nem hisszük, hogy bárki emberfia érzései mozgásra tudnának késztetni akár egy pitypangpihét is. Másképpen, ha és amikor már nem tudjuk eldönteni többé, mihez képest

torzítja a tárgyat az élmény. Amikor nincs többé egyetlen kitüntetett, és általánosan elfogadott érzékelési séma, amit — gyakorlati használatra akár — azonosnak vehetnénk a valósággal. A „személytelen, tárgyias” líra megannyi válfaja mindmind kísérlet e bizonytalansági tényező beépítésére. Tandorit említettük fentebb, de hivatkozhatunk a példa kedvéért Weöres Sándor, vagy Oravecz Imre költészetének elhidegített, mitikus, kollektív én-jére is. Bertók sajátos módszere a nézőpont — helyesebben inkább élményközpont— mozgatása, a tapasztalat hitelének állandó megkérdőjelezése. A személy átalakulóban van, s nem csak valamivé (A bádog szitakötő; Tárgyak ideje), hanem mindig más valamivé is (Ahogy a tópart; Tárgyak ideje).

Bertók László tárgyiassága sohasem hivalkodó. Néha meglepően egyszerű módszerrel éri el a kívánt hatást. A Tárgyak ideje egyik legjobb versében (Dédapám, március) például azzal, hogy aprólékosan hitelesített családtörténeti, életrajzi és históriai tényeket ad elő „Haelképzelem” kezdetű mellékmondatokban. Első látásra éppenséggel nem tárgyiasságról, hanem végletes szubjektivizmusról van szó, hiszen a zsiványokkal cim- boráló dédapa, vagy a „háttal a történelemnek” érkező fekete taxi valóságosságát a személy képzeletének szeszélyére bízza. De éppen a részletező okadatolás miatt nyilvánvaló az olvasó számára, hogy mennyire nem függ az elbeszélt események valósága attól, hajlandó-e a személy valójában elképzelni ami megtörtént, hajlandó-e emlékezni. Hogy mennyire esélytelen a történelemmel szemben, mennyire nem számos. Ez lesz végül Bertók költészetében az emlékezésből. A múlt megváltoztathatatlansága. Ha tetszik, Tandori Dezső gyerekkori szilvásgombóc-ebédeinek száma, ami „Mondok egy nagy viccet: most már annyi marad.” (Samu, mégse). Ám a hasonlóságban a különbség is fontos, nem mindegy, szilvásgombócról vagy dédapáról, a Nagy Koala K. C.- ről vagy Márciusról esik szó. Persze, nem a fontossági különbség az, ami itt fontos. Én Márciusra szavazok, de talán csak azért, mert nincsenek koaláim; vagy fordítva. És — még egyszer persze — bizonyos elvont értelemben Bertók eddigi legszebb versében (Állsz egy üres lavórban) ugyanaz a szomorúság ölt alakot, mint ami a Szpéró veréb szeméből kiolvasható. De ez inkább csak annyit tesz, hogy ő képes történelemélményét úgy megfogalmazni, hogy azon a lét fájdalma üt át, hogy annak történelmen túli (inneni?) olvasata is van. Vagy éppen megfordítva, őnála az aranykor-képzet is, egyáltalán, az emlékezet maga, a történelem gyújtóanyaga, az előbb- utóbb elkerülhetetlen felszabadulás szükségességének bizonyítéka. Hiszen — idézzük fel újra az Aranykor megfogalmazását — „előbb-utóbb bekövetkezik / minden amire emlékezünk”, nem az a kérdés, lesz-e, lehet-e, csak az, „ki lesz az, aki átnyúl majd fölöttem” és „elmondhatja itt, hogy befejeztem” (Dédapám, március),és az üres lavórban, amit „úgy nevezek most: emlékezet”,

91