Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - SZEMLE - Csordás Gábor: Az időben a tér, a nincsben a van (Bertók László: Tárgyak ideje)
darabjai. Hiába fogadta el azonban a nemzeti közvélemény a csángókat, ők nem jutottak el az összetartozás tudatáig. Nem következett be az azonosulás abban a nagy pillanatban sem, amidőn szerencsés történelmi körülmények folytán egészen közel jutottak a magyar írásbeliség elsajátítása lehetőségéhez. A Faragó József és Jagamas János által 1954-ben közreadott Moldvai csángó népdalok és népballadák bevezetőjében olvasható (15—16. o.) beszámoló az 1947-től létesített moldvai magyar iskolákról, melyek a legtöbb faluban az első oktatási intézmények voltak. Pár évvel később óvodák, sőt a bákói tanítóképzőn magyar osztályok is nyíltak. Mindez hamarosan elenyészett. De nem múlt el nyomtalanul, épp e kötet születése is ezekhez az esztendőkhöz kapcsolódik, akár további romániai magyar nyelvészek és néprajzkutatók — köztük Kallós Zoltán — moldvai útjai és munkái. Ma már nem akad magyar néprajzi összefoglalás, melyben a moldvai magyarokról ne esne szó. A moldvai csángók nyelvéről szoktak úgy is beszélni, mint a Halotti Beszédet idéző magyar nyelvjárásról. Folklórjukat az Ó-magyar Mária- siralomhoz, legendáikat az első magyar nyelvű kódexekhez, balladáikat az énekmondók hangvételéhez hasonlítjuk. Mindez persze túlzás, költészetbe illő hasonlat, a tudománynak megengedhetetlen párhuzam. Ha azonban arra gondolunk, hogy a nemzeti közvélemény a romantika óta a néphagyományban látja az írástalan műveltség elmúlt századainak kincsestárát, sok tévedéssel szemben itt igazat kell adnunk, a moldvai magyarok hagyományában valóban megérinti az embert a középkor. A mostani kötet sok előzmény után ismét megerősíti ezt a tételt. Amidőn az 1930-as években az első valóban színvonalas néprajzi leírások elkészültek a moldvai csángókról, a nyelvterület nyugati peremén, a Rábaköz néhány helységében is hordtak még hagyományos viseletét. A távolság légvonalban talán ezer kilométer, időben két-háromszáz év volt. A magyar népi kultúra tagoltságát, rétegzettségét, gazdagságát ilyen és hasonló feszültségekben kell látnunk. Beke György idézett írását ezzel a mondattal kezdi: „Teljes hát a boltozat”. Nem mondja ki, de az öröm mellett érződik a hangján az aggodalom is, vajon ez a mű zárókő lesz-e vagy sem? Egy pillanatnyi csendben arról se feledkezzünk meg, hogy mily nagy ára volt a muzeális értékű néphagyomány fennmaradásának: a szétszóródás, az elszigeteltség, a civilizációs lemaradás, a nemzetből való kívülrekedés. Ez az új kötet is segít, hogy tudjunk a moldvai magyarokról, emlékezzünk rájuk. (Kriterion, Bukarest, 1981.) KOSA LÁSZLÓ AZ IDŐBEN A TÉR, A NINCSBEN A VAN Bertók László: Tárgyak ideje A borító színes fényképén a haj természetesen simul a homlokra. Megállapodott életvitelről tanúskodó, ápolt megjelenés. Jó néhány éve egy fiatal, helyesbítek, korombeli recenzens vetette szemére, hogy fotelból szemléli a világot. Valóban: nem találkoztam vele a barrikádokon. Hisz olyan helyeken én nem forogtam. Kortársam helyett azon is elgondolkodom, milyen lehetőségek között választotta — ha ugyan választani lehet azt — életmódját. Az egyetlen belátható alternatíva — innen, ahol állok — alkoholizmusban, sűrű válásokban aprózódó lázadás. Jobb művek születtek volna abból? Jól megtanultuk, de alig- alig értjük, barátom, a sarkalatos tételt, miszerint „a lét meghatározza a tudatot”. Bizony, elmulasztottuk megkérdezni oktatóinkat — s ők is az övéiket — hányféle tudat tartozhat ugyanahhoz a léthez, s hogy lehet-e léte egyáltalán annak a tudatnak, mely a lét általi meghatározottságban merül ki. Aztán meg, egyéb zavaró körülményeket is figyelembe kellene vennünk. Például, hogy hányféle „lét” férhet el egyetlen életben. Itt van a Lengő fényhidak „fülén” a másik fénykép. A hátrafelé fésült-kényszerített haj makacsul elemelkedik a fejtetőről. Beretvált halánték, szelíd tekintet: erőszak és feszültség. Elvis Presley-frizura? Szégyellt tahóságot leplező igyekezet? Egy máskor-volt ifjúság őrületei? Avagy ezúttal valóban a külső világ kakofóniája csörömpöl az esendően dacos homlok mögött? Hiszen nincs messze még a legendás kor, mikor az országügyelők nem vonakodtak megátalkodot- tan attól, hogy a fiatal költők politikai éimény- szomját kielégítsék. A fiatalember, aki még 1964- ben is ellenségesen viszonyul tulajdon fejszőrzetéhez, 1955 nyarán lefüggönyözött „taxin” indult néhány hetes társasutazásra a kaposvári ÁVH alagsorába. Mégpedig — ó, irigykedj, ifjabb pályatárs! — három vers miatt. Az egyik így kezdődött: „Elvitték minden gabonánkat, / Anyám sírt, apám hallgatott. / Öcsém lopott a sajátunkból / A lónak egy marék zabot.” Barátom, van-e erre ráütő sorod? Hozzáteszem, a másik két vers rettentően gyenge, ami szépen bizonyítja, hogy nem minden jó, ami veszélyes, és a közismert tételt, hogy a politikai rendőrség nem helyettesítheti az irodalmi kritikát. Órszágos tűzben eszmélkedő parasztfiú, fotelból szemlélődő konszolidált figura, politikai elítélt, Aranyon, Vörösmartyn csiszolódott tudós költő, napszámos favágó, könyvtárigazgató, első generációs városlakó — ki írja a verset? A legkülönösebb az, hogy egyik sem. Ha volna értelme annak, hogy egyetlen szóval kifejezzük költészetének lényegét, a „között” volna a leginkább megfelelő. Nem véletlen, hogy Ágh István és 89
