Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 8. szám - MŰHELY - Bori Imre: Az elveszett illúziók regénye: a Tündérkert

gyanakszunk, amikor lövöldözni látjuk a grófnővel megélt szerelem után a kastély ajtajában. Pedig a Túri Dani típusú hős jellemének ez is alkotó vonása. A Tündérkert lapjain azonban az írónak már nem csupán ábrázolási lehetősége, hanem kritikájának is az eszköze. Igaz, a nevezetes szebeni spleen-időszak kapcsán csak az hangzik el, hogy „Jaj az országnak, melynek gyermek urat adott az Isten!”, de mögüle felhangzik egy másik is, amely szerint nem gyermekről, hanem egy angyalarcú szörnyetegről van szó. S ha ezt nézzük, Móricz talán egyetlen, lélektanilag is elemzett hősét látjuk magunk előtt Báthory Gáborban. Ezért van az, hogy mind kevesebb mentséget tud találni hőse számára, képtelen leplezni rejtőzködő tulajdonságait, éppen ezért leleplezi őket, tehát meg is semmisíti vélt értékük illúzióját. Az igazságnak egyik ilyen pillanatában (amikor Károlyi Zsuzsannának Gyulafehérvárott a „piros öröm éjszakáját” akarja megrendezni (Móricz nemcsak „régi, diákos, heccelő, furcsa” modorát éri tetten, hanem azt is közli, hogy „rövidlátó nagy szemei” vannak, „ritka fogai nagy buja szájából vicsorognak”, s hogy „csúf” volt. És ez s az ilyen Báthory Gábor mondja az Ady Endre szótárából vett szavakat önjellemzésül:

„— Báthory Gábornak nagy az éhsége, nagy a kívánsága, de csak szemével kívánó mammutállat ő ...”

Két asszony szeme előtt játszódik le a Tündérkert szövege szerint Báthory Gábor egész mivoltának a patologikusba való átfejlődése, s vele leértékelődése is. Két koronatanúja van tehát az írónak. Az egyik Török Kata, akiről Báthory Gábor azt a tapasztalatát közli szerelmi sikereinek a lajstromozójával, Kereki Ferivel, hogy „jobb ízű lelkitesti emberrel nem közlötte magát mióta megvan”. A másik Évuska, akit a mohó és buja fejedelem soha nem érintett meg, és az elérhetetlenséget jelentette szemében.

Török Kata mintegy Kamuthyné karjából ragadja ki a már unatkozó fejedelmet. Politikai küldetéssel érkezik Kamuthy udvarházába, de missziója szerelmi szolgálattá alakul át. Móricz kedvtelve jellemzi, s készít róla miniatűr, ám annál érzékletesebb portrét, mindig a madárhasonlatok körében mozgó figyelemmel. Amikor először látjuk, „begyeskedő”, „szőkén csinos”, „kis arcú” nő „puha törökselyem ruhában”:

„A vendég ujjongott, minden porcikája játszott, olyan volt, mint egy kis fehér ördög, az arca festve fejérre és pirosra, a szeme alja is kékre lilázva, de nem állott rosszul a festett orca, furcsa volt, mintha játékszer volna az egész asszony . . .”

Török Kata „ihog”, beszéde „kedves, ficsegő, csicsergő” — nyomban meg is igézi Báthoryt, aki szemeivel szinte felitta „illatát ennek a különös virágnak”. Ám még csak egzotikumát csodálja:

„Az ujjával úgy bökött előre, furcsa pici fehér keze s fehér ujja volt, olyan kicsike, mint egy kis gyermeké, s olyan mozgékony, mint egy kis madáré. Az arca állandó s rezgő nevetéssel volt tele, a hangja mint egy kis verébé, vagy tengeri sárga madáré, csattogott s csicsergett...”

A regény egy későbbi helyén díszmadárnak mondja Móricz, míg előbb úgy jellemezte, hogy „orrocskáját" mint egy kis állat mozgatta, „mely azzal is tud vakarózni”. O is csak, mint Imreffyné is, boszorkányos praktikával tudja igájába fogni a szerelemre éhes fejdelmet. Körmét rejti a pogácsába (Kamuthyné nagy rémületére), majd meg- éteti Báthory Gáborral, aki természetesen nyomban lángolni kezd, „csókolni, rágni” kezdte:

„Úgy kacagott, hátravetett fejjel, lehunyt szemmel, kivágott nyaka fejéren tündök- lött, az ajka kéjesen elvonaglott, Báthory odalépett hozzá, nagy fekete markába vette vékony gyereknyakát s farkasul vicsorogva hajtotta rá a száját, s az meg csak nevetett, és nem volt ereje tiltakozni se ...

A fejedelem soká csókolta s rágta, és mikor vérelobbanva el akart válni, az asszony két karjával, amely meglepően húsos, erős és szoros volt, magához ölelte s azt mondta:

77