Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 8. szám - MŰHELY - Bori Imre: Az elveszett illúziók regénye: a Tündérkert

nek engedjen, s levágja a fiút, de a karja már a gondolattól elhalt, s egész teste zavart kínban volt..

Ennek a ferde szerelemnek a színtere Tergovistye, ahol Báthory Gábor első hadjáratában megreked, s tanulni kénytelen a valóságot. Bojárlányokkal mulat, közben Szi- lassy Pált tanítgatja, „hogy kell csókolni a lányt”, s „hol a fiút csókolta, markolta, hol a lányt”. A fiatal kegyenc azonban fél, mint a kancellár mondja Báthorynak, aki vonzalmát „nem röstellte, nem takarta”, hogy „fél a szodomitaság híritől . . . s szökik a hajdúkkal, mihelyst lehet”. A féltékeny fejedelem levágatja hát, mert amikor beleszeretett, akkor is a keze a kard után mozdult, sejtetve a majdan bekövetkezőt. Megölette vérmámoros bosszúból, majd kijózanodva, elsiratta:

„— Ilyen baromállat legyen valaki, inkább megöleti magát veszett kutya módra, mint magát szeretni engedje: istenemre, ez fiún kívül senkit se szerettem életembe, se asszonyt, se embert, ezt is meg kellett öljem szerelem miá ..

Báthory Gáborban egy szörnyeteg él — öldöklései, „vérmámora” erről vall. A sze- retetből csap át vérengző kegyetlenségbe az ő szélsőségekre hajlamos szertelensége. Nem a megfontolás, az indulat kormányozza és vezeti, ,,A mi őrült Szardanapalunk . . .”

— mondják majd róla, amikor kóros állapota már nyilvánvalóvá lesz.

Pedig ez a szenvedélyes láng is látszólag szelíd parázsból csap magasra, és Móricz Zsigmond fölöttébb tudatosan motiválva rajzolja fel a regényben lázgörbéjét. A regény második könyvének nyitójelenetében kezdődik az ölés örömének kóros megismerése

— a Kamuthynéval megélt kéthetes idill végjátékaként, amikor a megunt asszony elől a vadászatba menekülve egy embergyilkos vadkant szúr le késével:

„Vár, vár, kezében leeresztett fegyver, más keze a kés markolatján, bundája panyó- kára vetve, s vár, vár, mintha nem is vaddisznót várna, hanem a jövőt; a holthalálos fehér tündérvilágban, amint a boldogasszony szoknyája suhogása megsugárlik, feszült idege mind játszadozva borzong bele: ez a vadászat, példája lesz jövendőbeli hadainak; jön-e a vadkan, s mely és minő ...”

Ez a kiindulási pontja: „Fel van vonva s nekifeszülve: egymaga az egész világ ellen: előttem a mindavilág, megettem a kisded ország ...” A szándék azonban elsatnyul, az indulat célt téveszt, majd célt veszít, hát az ölés örömének öncéljává válik, ismét csak Báthory Gábort a regényben annyira jellemző metamorfózisok példájaként. A vadkan után (annak vérét Kamuthyné kis kendőjével törli le arcáról, majd „messze veti a véres csipkés kis keszkenőt”, mert „nem a vért, az asszonyt utálta el...”) nemsokára embervadakra vadásztat — a Kendy—Kornis-féle összeesküvés résztvevőit öleti halomra a gyilkosának indult Basa Jánossal. Az „attentátum” közvetlen oka Kornisné megszep- lősítése volt, így hát a szerelem és a gyilkosság szálai már itt össze vannak fonódva, az öröm ugyanaz, embert öl és ölet-e, vagy asszonyt ölel. Most is a „fejedelem kacagott, izgatott, forró volt, minden porcikája táncolt, mint ketrecben az oroszlán, ugrásra készen s egyben magán úr, fogát csattogtatva s harapásra állt, mint egy dúvad . . .” Majd azokat vágatja és vágja le, akik kedvesek voltak szívének. Először Szilassy Pálra kerül sor — őt is Basa Jánossal öleti meg, majd Basa Jánost tapostatja halálra a lovakkal, végül saját kezével szúrja le az öreg hajdúgenerálist, Nagy Andrást, miután három napon át versenyt ittak egymással. És gyönyörűsége telt a halál látványában. „Szédült a vérmámortól, s nevetett...” — olvashatjuk a Basa János halálát elmondó epizód végén.

Egy szadista tombol hát Báthory Gáborral Erdélyben, akinek a korbács mindig a keze ügyében van, ez az örök és elmaradhatatlan rekvízituma a szadistának. Patologikus lény ő, s ezért válik minden emberi és uralkodói tette az olvasó előtt kétségessé. Móricz Zsigmond tökélyre vitt rajzát adja kóros elváltozása történetének. Más regényeiben, így a Sárarany végjelenetében is, csak sejtelemként van ez jelen, Túri Daniban nem erre

76