Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - VALÓ VILÁG - Besenyei Szabó Pál: Kőbe vésett évek
BESENYEI SZABÓ PÁL KŐBE VÉSETT ÉVEK A nagy pénz nyomába szegődve jutottam el az Észak-magyarországi Kőbánya Vállalat Egri Üzemébe dolgozni. Ez a munkahely mítoszokkal tele, legendákkal átszőtt események színtereként élt hallomásaimból bennem. Mint „kőbánya” a legsúlyosabb munkára ítélés színtere. Ennek megfelelően különös, látványos világra számítottam, tele másutt elő nem forduló eseményekre. Az embereket sem soroltam elvárásaimban a hétköznapi munkások közé. Aki egy napot is dolgozott a kőbányában, az soha nem felejti el. Az első alkalom 1976, két nyári hónap. Folytatódott 1978 és 79 nyarán. Jeltelen, poros út vezet a kőbánya felé. Lapostetős épület az iroda és az öltöző. A munkára jelentkezőtől épp hogy meg nem kérdezik, komolyan gondolja-e a dolgot, vagy felesleges beírni a munkakönyvbe az új munkahelyet. Fizikai alkalmasságomat az orvos megállapította ... Az öltöző kisablakos homályos helyiség. Körben vasszekrények szürkére festve. Középen lóca, sámli, vaskályha. A belső helyiségben két tusoló és egy mosdó van. Az öltözőszekrények itt is egymást érik. Mindig van üres szekrény. Az eltávozok lomjai megmaradnak. Gyűrött, koszos pufajka, lyukas bakancs, szakadt ruhák. Reggel hat előtt pár perccel elindulunk a bányába. Még kellemesen hűvös van, de meleg ígérkezik. Felfelé, majd lefelé megyünk. Megérkezve a látvány bámészkodásra késztet. Óriási kőfalak. Katlanszerű mélység. A gépkezelő beindítja a gépet. A gépzúgás betölti a bányát. Ma követ vágunk, és depóba rakjuk. Egy darab kő átlag 40 kilós. Figyelem a társakat, s azt csinálom, amit ők. Az első három kő könnyűnek tűnt. A hatodik súlyát duplájának érzem. A gép halad. A követ meg kell fogni, felemelni, biztosan tartani, és kivinni a sínen át kb. öt métert, ahol lerakjuk az elterített homokra. Mire leteszem a követ és visszaérek a sorba, már újra vihetem a következőt. Még a sor elején vagyunk. Legalább 200 m hosszú a sor. Már húsz métert haladtunk. Egyre nehezebbek a kövek, pedig a munka egyszerű. Megfogni, kivinni, lerakni, felrakni. Az ötödik magasság 120 cm. Láthatóan egyre nehezebben birom az ötödiket a helyére tenni. Fürkésznek. Az új embert megnézik. Tudom, amíg a soron ki nem érünk, nem pihenünk. Egy-egy szűk megállás közben magyarázzák, hogy esik a legkönnyebb fogás a kövön. Többen többfélét mondanak. Ők könnyen csinálják. Érzem, egész testemre szükség van, hogy felemeljem a köveket. Hajlított térddel belerugódzva, teljes súlyommal segítem az emelést. Minden lépés nehéz. Az ötödik kőmagasságot a legnehezebb felrakni. A gép halad. Ujjaim hegyét a kő vékonyra súrolta. Talán a védőkesztyű segít. Valóban. Kesztyűben könnyebbnek tűnik a fogás egy darabig. A harmadik után minden a régi. A sor végén járunk. Az utolsó három kő alatt fizikai teljesítőképességem végső határán tartok. A gép kiért a sor végére. A gépkezelő visszaindítja a sor elejére a zúgó masinát. Sétálunk visszafelé. Kicsit kifújjuk magunkat. Senki nem szól semmit. Csurom víz a ruhám. A szél felüdít. Újra indulunk. Utolsónak kezdem a szedést. Ez a sor jóval nehezebb. Nyakizmomtól a bokámig minden izomkötegemre szükség van a munka elvégzéséhez. Ez a holtpont. A depóhoz érve szinte leejtem a köveket. Az ujjak végében összegyűlt szorítás kienged. A többiek nyugodt, megfontolt lépésekkel, mozdulatokkal dolgoznak, nem izzadnak, már megszokták. Fölösleges mozdulataik nincsenek. Kezük a legjobb szerszám, izmaik a legerősebb gép. Tökéletes emberi konstrukciók. Csak a munkára figyelnek. Senki nem szól semmit, nem szólok senkihez. Kiérünk a 59
