Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Elnökök és emberek
— Ezen az ajtón kopogtatott be ő éjféltájban is. Mi lesz a szénakvótával? Három év alatt sem terem annyi, amennyit az elnök úr egy esztendőre kér tőlünk, védekezett, sírt szegény özvegy anyám. Apám akkor már nem élt. Nem érdekel, nevetett Sáfár, lesz széna, vagy másként beszélünk. Börtön is van a világon ... Beálltunk, uram, hogy legyen vége. Kitettek a közösből, azt mondták befurakodtunk ... A föld bent maradt. A kvótát aztán is kérte Sáfár ... Elhiszi-e nekem, hogy azon az ajtón én mindig hallom az éjféli kopogtatást. Harminc esztendeje hallom! Kérdem a tornácon: — Soha nem volt lelkiismeretfurdalása, Sáfár Miklós? — Nekem? Miért lett volna? Én csak azt tettem mindig, amit mondtak. — Az is sokat számít, hogyan tette, Sáfár Miklós. — Ahogy jónak láttam. Mindig úgy, ahogy jónak láttam. Pálfalván az öregedő adószedő, Sebők Gyula — a küszködő nyugdíjas asszonyt emlegetve, akit ő vitt be a közösbe — kifakadt: — Szívembe vágott, mikor csendesen mondta nekem: „Gyula, te becsaptál engem.” Sáfár Miklósnak soha nem volt lelkifurdalása. Boldogabb-e, vagy szerencsétlenebb? Bizonytalan balszeme akkor csillan fel büszkén, mikor a „testőreiről” kérdezem. Igaz volt, persze. Olyan idők jártak akkor. — Kitől félt maga tulajdonképpen? Hiszen az embereknek volt okuk rettegniük magától. Nevet előbb félszegen, majd idegesen: — Kitől féltem? Nem az ellenségtől. Én az ellenségtől nem féltem soha! — A barátaitól? — Igaza van, azok vittek vízre. — Nem állom meg: — Hát a sikkasztás, Sáfár Miklós? — Akárkire rá lehet fogni, ha el akarják intézni! — Tekintete most sötét, elveszítette bizalmát bennem. — Egyszer úgyis kiderül, hogy nekem, Sáfár Miklósnak volt igazam. — Hiszi ezt? Nem válaszol. Indul hátra a baromfiudvar felé . . . Zidaru Mária és Sáfár Miklós, mintha egymással szembe futottak volna ezek az életutak — a történelem egyazon járószalagján. A viszonyok nagyjából azonosak voltak, de az emberek, a lelkek egymás ellentétei. Élesen őrzi a népi emlékezet ezeket a végleteket. Mint egy-egy ballada motívumait. Éppen mert ilyen éles vonások voltak, az egyszerű emberségé és a primitív önkényeskedésé. Börvélyen értem meg az emlékezetnek ezt a szeszélyét, egy sokáig Zidaru Máriával együtt emlegetett téesz-elnök, Obis Lajos falujában. Országos időrendben ötödiknek alakult meg itt, 1949-ben a termelőszövetkezet. Obis Lajos nem azon nyomban lett elnök, őt már józan, kiegyensúlyozott gazdaként állította az élre a tagság. Riportok sorából ismerhettem latolgató fontoltságát, szorgalmát és odaadását. Tizenhat esztendeig volt a börvölyi közös gazdaság elnöke. Alakját könyvbe is írták, még az elején. Országos tanácskozásokon szólalt fel, s noha beszédeit megírták neki, kétségtelenül a börvelyi tapasztalatok és Obis személyes érdemei alapján szólították az emelvényre. Előítéletként hozom magammal Obis Lajos egykori hírnevét. Ha nem emlékeznék azokra a riportokra, bejárhatnám a falu utcáit, múltját és jelenét anélkül, hogy a másfél évtizeddel ezelőtti elnök emléke előmbe lépne. Börvely háromezer lakója el van foglalva önmagával, a károlyi, szatmári, bányai ingázással, a kibővült helybeli kendergyárban végzett munkájával, fürdőszobás új házak építésével, amelyhez főként az ipari 47
