Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Elnökök és emberek

— Mindig másokkal törődött. Öregségére mégis úgy halt meg egyedül, elhagyottan . . .

Vasile fia szerelő az Unióban. Abban a házban lakik, amelyet az édesanyja épített. Egyetlen földi vagyona volt Zidaru Máriának, amit maga után hagyhatott. Doina lánya a téesz virág-részlegén dolgozik.

Sebők Gyula elmond még egy epizódot. Mikor Zidaru Máriát a moszkvai útra készítették, a küldöttségbe, bevitték a szatmári Mondiala ruhagyárba, hogy kellőképpen felöltöztessék. A legjobb szabászok készítették a ruháját. Mégis úgy érezte, mintha hol szorítaná, hol meg lötyögne rajta. Alig várta, hogy hazaérjen, és levethesse. Soha nem tudott idegen ruhában, idegen szívvel — élni.

Embernek maradni, ez az egyszerű mondat, cicoma nélküli őszinte jellemzés motoszkál a fejemben a zsupfedeles, vaksi ablakú zsellérház előtt, míg a múzeumnak meghagyott régi viskót nézem, alacsony ajtaját, amelyen csak meggörbülve lehet kilépni. Görnyedő testben könnyen meggörnyed, eltorzul a lélek is. Hányán veszítették el a fejüket, a szívüket — az emberségüket — a hirtelen növekedésben, mikor kiléptek az alacsony ajtón, és homlokukat egyszerre az ég felé emelhették. Minden tájon akad erre példa, fájdalmas emlék.

Azokban a virágzó esztendőkben sokan megfordultak Pálfalván. Sáfár Miklós járt-e itt valaha? Egyazon tartományban éltek, a Sáfár faluja, Hosszúmező a Tisza partján nincs messzire innen. Földrajzilag — légvonalban — hetven-nyolcvan kilométernyi lehet köztük a távolság. Az egyéni életutak azonban nem légvonalban haladnak a történelemben, ugyanaz az áramlás más és másfelé térítheti őket.

Sáfár Miklós... Mintha kísértet lenne! Pedig élő ember ma is Hosszúmezőn. Családi otthonokban, a fűrészgyár csarnokaiban, baráti beszélgetéseken egy pillanatra elakad a szó, ha Sáfár jelenik meg az emlékekben.

— Ki volt itt tulajdonképpen ez a Sáfár?

— Hivatalosan községi bíró. Meg elnök. Efféle. Soha nem a cím a fontosabb. Messzire esett akkor Hosszúmező a törvénytől, mindentől. Sáfár Miklós volt legközelebb hozzánk. Ő volt a törvény, a parancs, az élet és a halál.

— A halál is?

— A lelkeket is meg lehet ölni, az önérzetet, nemcsak a testet.

Szemtől szemben bíró úrnak szólították, mint a régi bírókat. De a háta mögött kicsi Sztálin volt, tudta ezt, élvezte is.

— Szerette a virágot. Gomblyukában piros szegfűt hordott. Ült a homokfutón, szegfűvel a gomblyukában, és úgy parancsolt a kocsisának, mint valami főispán.

— Hová járt homokfutón?

— Ki a mezőre. Vagy a falu egyik végétől a másikig. Csurka Ferenc volt a kocsisa. Látjátok, mondta, mekkorát fordult a világ? Valamikor én voltam a fűrészgyárban a Wertheimer Sándor csicskása, most nekem van csicskásom.

Wertheimer a gyár egykori cégvezetője volt, Sáfár körülötte forgolódó, bizalmas mindenes.

— Sáfár az egész falut a csicskásának tekintette — jön a fáradtan is fájó emlék. — Igazi diktátor volt. Hivalkodott, parancsolgatott és félt. Rettenetesen félt.

— Miből gondolja?

— Ha a községházáról hazafelé indult, a főúton két őr kísérte. Az emberek legszívesebben behúzódtak a kapuk mögé, nehogy beléjük kössön. Máskor az ebédjét felvitette a községházára.

Egy másik férfi, a fűrészgyár munkásai közül:

— Pisztolyt hordott az oldalán. Úgy viselte, hogy lássák. Féljenek tőle. Ha késő

44