Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Elnökök és emberek

— Tudott büntetni is Mariska. De nem alázta meg a hibázókat. Soha nem mutatta, hogy nagyobb, mint a többiek. Nem érezte a nép fölött magát, ezért aztán az emberek is őszinték voltak hozzá, bíztak benne.

— Szerették?

— Ha egészen őszinte akarok lenni, ma is szívesen szeretnék.

— Álljunk csak meg itt egy szóra.

— Arra az egy szóra már megálltunk. Nincs több. Pettyénben éppen a napokban beszélgettünk róla. Az emberek mondták így, ahogy én most magának.

— És a síp? Az is a szülői szeretethez tartozott?

— Miféle síp?

— Mondják, hogy éjszaka őrjáratra indult a székházban, a szérűn. Volt egy sípja, abba belefújt, s ha az őrök nem válaszoltak, jaj volt nekik.

Sebők Gyula nevet:

— Ezzel a síppal jól megtréfálták magát. De meg is érdemli, ha elhitte ezt a mi Mariskánkról . . .

Belehevülve magyarázza, Zidaru Mária éppenhogy a csendes szavakat kedvelte. A falu belső konfliktusait itthon rendezték el, egymás között, nem vihették őket a rajon színe elé vagy éppenséggel a tartományhoz. Budai Géza az elsők között iratkozott be a közösbe. Nem sokkal később apósát — Mihai Corotant — ki kellett zárni a téeszből, mert nagyobb volt a kertje, mint amennyit az alapszabályzat megengedett, és semmiképpen nem akart beengedni mást az ő háztáji birtokocskájára. Rajoni ügy lett belőle, s persze, kizárás. Budai részegen fenyegetőzött, megnyúzza Mariskát és mutatta a kést is. Három esztendőre ítélték. Egy év múltán Zidaru elnöknő járt közben, hogy engedjék szabadon az emberét, eddig százszor megbánhatta a dolgot.

— Budai a téeszben maradt?

— Oda jött vissza. És megköszönte Mariskának, hogy amíg ő a börtönben ült, az elnöknő vitte be a feleségét a kórházba, a gazdaság kocsijával.

Kórházi telefonista nő meséli, hogy egy ízben szólt a telefon, Pálfalváról jelentkezett az elnöknő, és egyik téesztag iránt érdeklődött, akit előző nap hoztak be.

— Lehet, hogy éppen én voltam az. De lehetett más is — tanúsítja Sebők Gyula. — Vesekővel vittek be 1969-ben. Az orvosok lemondtak rólam. Mariska minden nap bejött a kórházba, megnézett, biztatott, hogy meggyógyulok. Láthatja, neki lett igaza.

— Úgy tűnhetnék a maga szavaiból, hogy ennek az asszonynak nem is volt ellensége Pálfalván.

— Dehogynem. Kinek nincs? Névtelen leveleket küldtek be a párthoz, hogy így meg úgy ...

— Például?

— Amaczról azt írták róla, hogy a magyarokat pártolja a románokkal szemben. De az amacziak jelentgető népek, névtelen jelentgetők.

— Zidaru Mária nem állt bosszút rajtuk?

— Láttam rajta, hogy fáj neki a hazugság, a rágalom, a lelkét sebezte meg. Hányszor állhatott volna bosszút régi bántódásokért is! Nem lehet úgy letölteni az életet egy faluban, együtt dolgozva, küszködve, irigykedve, hogy legalább egyszer ne sértse meg egyik a másikat. Ki kérte volna számon Zidaru Máriától, akivel Sztálin fogott kezet,aki Bukarestben az elnökség tagja volt, ha valakivel goromba vagy éppen igazságtalan? Még biztatták is az embert, hogy most az ideje, elvtárs, megfordult a világ, éleződik az osztályharc, most a szegény parasztok kezében a gyeplő és az ostor. Embernek maradni, ez volt a nehezebb, nem kevélykedni és zsarnokoskodni. Mariska ember maradt mindig, örömben,bajban.

Későre teszi hozzá:

43