Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - KRÓNIKA - Eszmecsere a Forrás 1981/11-es számában megjelent őstörténeti összeállításról - Gulyás Mihály: Merengés az Obnál
KRÓNIKA Eszmecsere a Forrás 1981/11-es számában megjelent őstörténeti összeállításról GULYÁS MIHÁLY MERENGÉS AZ OBNÁL Életemben egyszer megadatott, hogy láthassam Szibériát (a novoszibirszki Szibirszkie Ognyi a miskolci Napjaink testvérlapja, s kölcsönösen látogatjuk egymást). A novoszibirszki Ob Szálloda nyolcadik emeletén kínlódtam az álmossággal — biológiai órám európai időszámítás szerint „járt”. Este tizenegy, s az autók még kivilágítatlanul futnak a hatsávos sugárúton, s hajnali négykor már jön fel a nap. Gondoltam egyet — fárasztom magam, sétálok. Megpihenni a folyam partjára ültem, s azon csodálkoztam, hogy — nem csodálkozom. A Duna Budapestnél 400 méter széles, az Ob Novoszibirszknél — így hallottam — másfél kilométer. Igen, az volt az érzésem, mintha már jártam volna itt, a látvány nem merőben idegen, rásugárzik belőlem, mondhatnám, a lelkem „legmélyéről” valami, amit nem tudok nevén nevezni. (Ezzel nem oda akarok kilyukadni, hogy „emlékező génjeim” fénykép- szérűén őrzik erre járt „ős-őseink” megkínlódott tapasztalatait, tehát én akár Nimródig vezethetem vissza családfámat. Az anyai ágon nagyapámig, az apain dédapámig hord vissza a családi emlékezet. Az utóbbi azért olyan messzire, mert ágról szakadt szegény családomnak hízelgett a rangos rokonság, dédapám ugyanis faluja leggazdagabb parasztja és örökös bírája volt, ami hajdanán nagy tisztességnek számított.) Mit mondjak? Mást vártam Szibériától. Ázt például, amit előítéleteink sugallnak: zordon, kietlen táj, idegen növény- és állatvilág stb. És az autóút mentén Alföldünk csupazöld derűjével kerültem szembe, a kötözködésig érő krumpli éppen virágzott, silózógépek vágták-fújták a takarmánykeveréket a pótkocsikba, a falvakat háztáji földek parcellái övezik. S veréb, szarka, varjú mindenfelé, és a balkáni gerle már ide is eljutott. No és az útszéli flóra, az különösen meglepett! Alig akartam hinni a szememnek. Majdnem 6 ezer kilométerre falumtól, udvarunk-kertünk gyomvilága tekint rám. Itt a semmirekellő keserű lapu, a papsajt, a pitypang, perje, csalán — csupa ismerős. Az Ob mente uralkodó fája a nyár — a Hernádé is az, de falumban bevett neve a topolya. „A topolya?” — kérdezte kíváncsian kalauzom. Igen, topolya, „Biztos a szlávoktól vettétek át ezt a szót, mert nálunk is topolya”. Kedélyesen évődtem, mondván, ez fordítva is történhetett. Kollégám homlokára csapott: „Valóban, hiszen a magyarok hamarább jártak itt — nyelvrokonaitok alig ezer kilométerre laknak innen”. Néztem a roppant folyamot, melyre nehezen szállt le a júniusi este. A szél elült, s ha nem hoz a víz valahonnan ágat, lombot, azt hihettem volna, elnyugodott tó partján ülök. „Nyelvrokonaink alig ezer kilométerre laknak...” — hazám hosszában kétszer is belefér. És vannak népek — népecskék — amelyek vonatot még nem láttak, de a repülőgép már szinte mindennapos közlekedési eszközük. Ez érdekes, de logikai úton megfejthető különössége a hatalmas szovjetföldnek. De hogyan keveredtünk mi ide, egyáltalán járhattunk-e itt? Azt hallottam, az obi-ugorok vagy ötezer 72
