Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - SZEMLE - Füzi László: Az irodalom helyzettudata (Hornyik Miklós: Szabálytalan napló)
AZ IRODALOM HELYZETTUDATA Hornyik Miklós: Szabálytalan napló A nemzetiségi-kisebbségi [ró mindig feladatának érezte az irodalmi élet önvizsgálatának igényét, a tájhoz, nemzetiséghez való kötődés meghatározását. A Trianon után lezáródó határok felerősítették a provincia-érzést: a hagyományok átértékelésére, a közösségi gondok vállalására volt szükség ahhoz, hogy a nemzetiségben- kisebbségben élő író megmutathassa azt a sajátosságot, melyet vállalt vagy rákényszerített léthelyzete számára jelentett. A kisebbségi magyar irodalmak kialakulása óta kísérti ezeket az irodalmakat az állásfoglalás kettőssége: az őket körülvevő szőkébb világ vállalása vagy elutasítása. A vajdasági magyar irodalom kibontakozásakor Szente- leky Kornél állásfoglalásain is érződött ez a kettősség. Előbb a couleur locale, a „sajátos vajdasági lélek” elhagyásáról írt, később a „helyi színek” elméletét fejtette ki. A romániai magyarság írástudói a hetvenes években éppen a két pólus fogalmai körüli vitákban jutottak el a „sajátosság méltóságának” megfogalmazásához. E fogalom körül jöhet létre a romániai magyar irodalom egységesülése is. Ez az egységesülés a jugoszláviai magyar irodalomban nem következett be. írók és irodalomtörténészek sokat tettek a Vajdaság irodalmi hagyományainak megismeréséért, s a vajdasági valóság megmutatásáért is, programadó állásfoglalásaik mégis a Szenteleky-féle kettősséget idézik. Hornyik Miklós kritikákból, interjúkból összeálló könyve sem vállalkozik ennek a kettősségnek a feloldására. írásai, interjúi szétszórva jelentek meg, programadó alig akad köztük, a kötet egésze mégis adalékot jelenthet a jugoszláviai magyar irodalom meghatározásához. Hornyik erős indulaté kritikus: az ismertetett művek legtöbbjét bírálja, alig akad egy-kettő, melyet fenntartás nélkül tud elfogadni. Kötetét mégis inkább a céltudatos szerkesztés teszi egyneművé. Ez a jugoszláviai magyar irodalom meghatározására, az irodalom helyzettudatára vonatkozó részeket erősíti fel. Hornyiknak nemcsak a jugoszláviai magyar irodalom fejlődési tendenciáiról van pontos képe, hanem arról az irányról is, melyet véleménye szerint ennek az irodalomnak követnie kellene. A könyv bevezetője a vajdasági magyar kultúráról közöl idézeteket. Petőfi megvetette Hiadort (Jámbor Pált), akit Mikó Izidor irodalomtörténeti jelentőségű poétának tartott. Németh László 1954-es írása a kényszerhelyzetből írókká lettekre figyelve „zugirodalmaknak” nevezte az erdélyi, felvidéki, vajdasági irodalmat. Lukács György az egyetemes magyar irodalom értékrendjére figyelmeztet, Bori Imre viszont arról beszél, hogy a vidékiség önnön értékrendjének kialakítására kényszerül. A feloldást nyilván Szeli István állásfoglalása jelentené a vajdasági irodalmak „hármas determináltságáról” — ha az irodalomtörténeti állásfoglalások megoldást jelentenének az élő irodalom számára is. Hornyik Miklós nem törekszik az egymással feleselő vélemények közötti igazságtételre, az idézetek egy- másmellettisége viszont kijelöli azokat a határokat, amelyeket a kötet anyaga követ. Hornyik Miklós láthatóan a vajdasági magyar irodalomban lázadóként feltűnő Symposion- nemzedék útjára, műveire figyel. A nemzedék lázadó magatartása tükröződött a neoavantgarde- törekvésekben, de a vajdasági léthez való viszonyulásban is. Éppen Hornyik Miklósnak mondta Tolnai Ottó: „Én ... inkább vállalok egy estélyi ruhás, elvonatkoztatott világot, mint ezt a vajdasági áporodottságot, amiben élünk.” Kritikáiban Hornyik nagy kedvvel bírál, legyen szó akár Tolnai Ottó, Brasnyó István, Fehér Kálmán vagy Dési Ábel műveiről. „Irodalompolitikái” állásfoglalását legteljesebben Emil és az exporthősök című írásában fejti ki. A vajdasági magyar prózaírók elbeszéléseit olvasva új hősöket, új neveket figyelt meg: Emil, Alex, Bepo, Pepino stb. (A teljes kínálatot Hornyik táblázatba foglalta.) Áz exportnevek exporthősöket és exporthelyzeteket jelentenek: „a helyi színek konzervatív elméletét irodalmunkban a tengerparti színek au-autentikus gyakorlata váltotta fel” — írja. A „helyi színeket” Hornyik — ugyancsak Szente- lekyhez visszanyúlva — a „helyi szellem” követelésével helyettesíti. A „zugirodalom” és a „posztegzisztencialista álproblémák” irodalma közti ellentmondást Hornyik ezzel kívánja feloldani. A kritikák a modernkedő irodalom tagadását jelentik, ami nem azonos a vajdasági problémákból, szellemből fakadt modern irodalom tagadásával. Hornyik interjúi a kérdéskör másik oldalára próbálnak rákérdezni. Az interjúk visz- szatérő problémája: a hatvanas évek közepének fiatal írói miért kényszerültek a lázadó magatartásba. Hornyik a Symposionhoz való tartozásról kérdezi Ladik Katalint, Tolnai Ottót, Domonkos Istvánt, Végei Lászlót, Gion Nándort, Bányai Jánost. A válaszok közt mindenütt ott találjuk az elégedetlenséget, a kialakult szellemi viszonyok tagadását. Végei László mondta: „Ma is érződik, hogy irodalmunkat nem az önkifejezés nagy drámája hozta létre. Itt senki sem nézett szembe semmivel nagy alkotó módjára. Ez a pót-értelmiségi mindig szögletben élt”. Hasonlóan fogalmazott Tolnai Ottó, mikora nemzedék hiányzó elkötelezettségéről beszélt: „. . . az üresség benépesítése a már említett apró- cseprő tárgyakkal, különös szavacskákkal, részemről annak az elkötelezettségnek a rafinált helyettesítése, amire nincs lehetőségünk.” A beszélgetések másik rétege a jugoszláviai magyar irodalom lehetőségeire vonatkozik. Jegyezzük meg Varga Zoltán válaszát: „ . . . a világon csak gondolkozni tudó emberek javíthatnak valamelyest. Nem mindegy tehát, hogy az író mivel 70
