Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - SZEMLE - Kovács J. Béla: „Tanúja egy letűnt világnak” (Kovács Endre: Korszakváltás)
világgal — minden reménye abban volt, hogy gyermekeinek a magáénál különb sorsot biztosítson. A fiatal Kovács Endre az érettségi vizsga után újságíróként kereste a kenyerét, miközben egyetemet végzett, tanári diplomát szerzett. A könyvében tárgyalt két évtizedet a hatalom árnyékában, kisebbségi sorsban élő állampolgárként élte át, közelről láthatta a Csehszlovák Köztársaság belső viszonyait, problémáit, a kisebbség sorsának alakulását. Műve akár a csehszlovákiai magyar kisebbségi élet enciklopédiája is lehetne. Fontos kordokumentum, amely külön fejezetben szól a pozsonyi munkáscsaládról, amelyben írója felnevelkedett, az iskoláról, a gimnáziumról, a tanári karról, a magyar társadalom rétegeződé- séről, a pártviszonyokról, a Sarlóról, az átalakuló Pozsonyról, a magyarság kulturális életéről, az újságírásról, a szerkesztőségi szobák és a kávéházak világáról, a rádióról, a Csehszlovák Köztársaság hadseregének szelleméről, és a köztársaságban élő népek egymáshoz való viszonyáról, a kisebbségi kérdésről. Különösen értékesek azok az új adalékok, amelyeket a két világháború közötti csehszlovákiai magyar kulturális élet történetéhez nyújt. Egy régen letűnt világ tanújaként rajzolja meg Pozsony, a hajdan négynyelvű város társadalmi és kulturális képét. Kultúregyesületeket, műkedvelő társulatokat, magyar és német színházak vendégszereplését, a Liszt Ferenc, Dohnányi Ernő és Bartók Béla nevével fémjelzett zenei hagyományokat, történelmi nevű és történelmi hangulatot árasztó ódon utcácskákat, építészettörténeti unikumot jelentő épületeket, kisebbségi sportegyesületeket, haladó hagyományokat elevenít fel, amelyek 1945 után eltűntek, s „amelyeket a két világháború között még fel-felcsillanó történelmi tudat és lokálpatriotizmus érdemesnek tartott arra, hogy átmentsen egy új korszakba”. Eltűnésükkel nemcsak a csehszlovákiai magyarság élete lett szegényebb, hanem Kelet- Európa kulturális térképe is színtelenebbé vált. Igen fontos mindaz, amit az irodalmi élet kereteiről, zajlásáról, szereplőiről, a szerkesztőségek légköréről, híres szerkesztőkről mond el az olvasóknak. A társadalom ellen lázadó, környezetével dacoló, Kassák hatására kollektivista szabadverseket író, a nyomor frontjairól a különböző bulvárlapokba hadijelentéseket küldözgető kezdő újságíróra eszméltetően hatott a nála alig néhány évvel idősebb Balogh Edgárral való ismeretség. Balogh Edgár tudásánál, műveltségénél, tájékozódási képességénél fogva már fiatalkorában nemcsak nemzedékének volt a „szellemi kohó”-ja, hanem a csehszlovákiai magyar társadalom életének szellemi organizátora is egyben. A húszas évek végén már azt a kissebbségi programot hirdette, amelyet Németh László későbben így fogalmazott meg: „a kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni.” Kovács Endre, mint emlékiratában ismételten is bizonyítja, kiváló portretista. Találó, hű arcképek sorozatát rajzolja nemcsak Balogh Edgárról és Sarlós társairól, hanem a Bécsen keresztül érkezett csehszlovákiai magyar politikai emigráció publicistáiról is: Antal Sándorról, Barta Lajosról és Kaczér Illésről. Emberi melegséggel szól Kassák Lajosról és Kodolányi Jánosról is. Kassák nemcsak Kovács Endre szellemi fejlődésében volt meghatározó jelentőségű, hanem a többi csehszlovákiai fiatal magyar íróra is nagy hatást gyakorolt, fiatal írók hada tekintette mesterének. Reális képet rajzol a proletkultos Fábry Zoltánról is, akinek a Sarló néprajzi beszűkülése miatti támadása döntő lökés volt ahhoz, hogy a mozgalom túllépjen az „etnográfiai szocializmuson,”az igazi szocializmus vállalása felé. Igaz az a kép is, amelyet a kisebbségi sorsba kényszerült csehszlovákiai fiatal magyarság élni akarásának és hivatásának kifejezést adó Győry Dezsőről, a „vox humana” poétájáról kap az olvasó. Sajtótörténeti újdonságként hat mindaz, amit a két világháború közötti csehszlovákiai magyar újságírásról, napilapokról, szerkesztőségekről és lapkiadói vállalkozásokról elmond. Szemléletében, gondolkodásmódjában a magyarság ügye összefonódik a kelet-európaisággal és az emberi egyetemességgel. A kelet-európai sorskérdésekről vallott nézeteinek azonossága közelítette a harmincas évek közepén Gál Istvánhoz, az Apolló című közép-európai szemle szerkesztőjéhez és a folyóirat fiatal tudósgenerációjához, amely „Bartók nagy közép-európai hagyományainak irodalmi és tudományos letéteményeseként tekintett a trianoni határokon túlra, észrevette a velünk történetileg sokban rokon kultúrákat, de nem csupán észrevette, hanem meg is becsülte.” A Gállal folytatott levelezéséből közölt válogatás nemcsak az Apolló történetéhez szolgáló fontos adalék, hanem arról is tanúskodik, hogyan értelmezték íróik a kisebbség híd szerepét. Kovács Endre emlékirata fontos könyv. Esz- méltető, tájékozódni segítő írás. Eligazodni közös dolgainkban, közös történelmünkben. A történelmi félreértések eloszlatását szolgálja, leszámolást a hazugságokkal. „A mai történetírás még hajlamos arra, hogy a két világháború közti évtizedek magyar ideológiáját kizárólag a sovinisztanacionalista hivatalos megnyilatkozások mérlegén tanulmányozza. Ideje volna, a legfőbb ideje, hogy meglássák az ellenerőket is: azt a magyar haladó értelmiséget, amely leszámolt a magyar kultúr- fölény mítoszával, amely tisztelettel közeledett más nemzetek, szomszédnépek értékeihez, és ebben a tiszteletadásban nem ismert korlátokat” — írja a szerző. Könyvének legfőbb értéke abban van, hogy reális, hű képet festett erről a haladó magyar értelmiségről. Tárgyilagosan írt, őszinteség vezette a tollát. KOVÁCS J. BÉLA 69
