Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - SZEMLE - Kovács J. Béla: „Tanúja egy letűnt világnak” (Kovács Endre: Korszakváltás)
századot lezáró hosszú háború tépte szét erőteljesebben. A hadas idők a korábbi helységállomány 70—80%-át söpörték el. A lakosság egy része a nagyobb városokba menekült. Az élelmes kecskemétiek korán felfigyeltek az így keletkezett puszták használhatóságára. 1559-ben Bene már az övék. Az idők folyamán aztán vétel, zálogolás és bérletszerződés révén hatalmas pusztabirodalomhoz jutottak. Nevük hosszú listát tesz ki: Pusztaszer, Máma, Jakabszállás, Félegyháza, Kerekegyháza, Orgovány, Ferencszállás, Páka, Matkó, Zömök, Kisszállás, Kistelke, Móricgátja, Csengelle, Bugac, Ágasegyháza, Kisbalázs, Baracs, Adács, Szentgyörgy, Lajos. Az ezerszámra legelő gulya biztonsága érdekében kisebb tatár csapatot fogadtak fel a város pénzén, amire az egész hódoltságban nincs példa. Nyilván „a tolvajból lesz a legjobb pandúr” elvét tartották szem előtt. A hódoltsági paraszttársadalom nem roppant bele a kettős adóteher viselésébe, ha a Duna— Tisza közére és az Észak-Bácskára mindmáig észrevehetően rá is nyomta bélyegét a százötven éves török uralom. Megtartotta soha el nem vehető kincsét: édes anyanyelvét, az együvé tartozás tudatát, tehetségét és a háborús katasztrófák után is megújulni képes tetterejét. Újra és újra hajlékot emelt az üszkös romokon, ismét termőre fordította a felperzselt mezőket, dudvás szántókat és elvadult szőlőket-gyümölcsö- söket. Egyszóval megőrizte az élet folytonosságát a Kárpát-medencében. (Akadémiai Kiadó, 1981.) KŐHEGYI MIHÁLY „TANÚJA EGY LETŰNT VILÁGNAK" (Kovács Endre; Korszakváltás) A Korszakváltás címet adta emlékiratának a hetvenéves Kovács Endre, amelyben a kisebbségi sorba került csehszlovákiai magyarság életének két évtizedét, az 1918 és 1938 közötti korszakot tekinti át a kortárs, a tanú szemszögéből. Miként az önéletrajz, az emlékirat is korhoz, korszakváltáshoz kötött műfaj. Benne a változó világban helyét és útját kereső ember szembesíti az olvasót korával, meghatározott pontról tekint végig az átélt és utólag összefoglalt korszakon, arra törekszik, hogy úgy tárja elénk az emberöltővel azelőtt történt eseményeket, ahogyan azok valóban végbementek. írója elsősorban nem önmagának, hanem az általa átélt eseményeknek szánja a főszerepet. Elemez, dokumentál, magyaráz és vallomást tesz, bizonyítékokat tár az olvasó elé. Felelősséggel néz szembe a múlttal. Mert a múltról ír, de a mának szólóan. Felvetődhet a kérdés: mennyi az önéletrajz és az emlékirat valósághitele? Veres Péter a Számadáshoz írt előszavában így beszél erről: „Hogy az írás őszintesége ér-e valamit, az persze, végső soron attól függ, hogy maga az író társadalmilag ér-e valamit? Ér-e valamit mint ember, és ér-e valamit mint író, vagyis le tudja-e írni világosan és egyszerűen a mondanivalóját? És hogy az írása egy beképzelt irodalmár fontoskodása-e, avagy egy komoly munkásember — az író is komoly munkásember — komoly megállapításai, tudat és akaratformáló kísérlete-e? Hogy példát mutat-e és reményt ad-e arra: — bármilyen sorsban is lehetséges, hogy az egyes ember, abból a nagy feladatból, amely úgy szól, hogy: »nem elég megismerni a világot, hanem meg is kell azt változtatni«, legalább a reá eső részt vállalhatja és végezheti. Legalább az önmaga megváltoztatását az öntudat, a fegyelem, az önuralom útján.” A Korszakváltás méltán tarthat számot az olvasók érdeklődésére, mert írója jelentős egyéniség: Kossuth-díjas történész, a kelet-európai népek történelmének és irodalmának tudós ismerője, a Sarlós nemzedék egyik kiemelkedő alakja, azé a nemzedéké, amelyről Fábry Zoltán írta: „Európa volt a hazájuk, szegény nemzet a szerelmük, szocializmus a törvényük, demokrácia a mértékük és az emberiség a magyarságuk.” Ez a nemzedék a „vox humana” népe, a zászlaján Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső nevével induló csehszlovákiai „új arcú” fiatal magyarság. Az a nemzedék, amely az első világháború után bekövetkezett „szétszóródás” után már „más csillagon” ébredt. „Megismertünk egy külön világot, történelmet, nyelvet, irodalmat, de nem azonosultunk vele, Prágában, Brünnben, Pozsonyban is megmaradtunk magyaroknak . . . Alkalmassá váltunk a közvetítésre, s gyakoroltuk is. Sokan arról álmodtunk, hogy egy napon ledől minden gát, amely ezeket a részben közös múltú, egymásra szoruló nemzeteket elválasztja egymástól. Hídszerepünket tudatosan vállaltuk” — írja Kovács Endre nemzedékének szerepéről. Mert összekötő szerepet vállaltak a magyar és cseh, illetve a szlovák nép között, a Duna-völgyi népek együttműködésétől várták a társadalmi bajok orvoslását, hídszerepet szántak a kisebbségnek, amelyet sem a magyar, sem a csehszlovák állam nem kívánt. Eszmevilágukban együtt volt a néptestvériség és a szocializmus vágya, ennek a vágynak a jegyében helyezték el a Duna-völgyi népek színeivel és a vörös szalaggal átfont koszorújukat — mert Petőfi emlékművére megtiltotta a hatalom — Táncsics Mihály sírjára. A Sarlósok egy részének útja a falukutató mozgalomtól a kommunistákkal való azonosulásig ívelt, bizonyítva, hogy a kommunista párthoz, amely a húszas évek közepétől a nemzeti önrendelkezés alapján állt és következetesen hallatta szavát a kisebbségek mellett, egy plebejus indíttatású népfrontos népi-nemzeti út is elvezethet, amelyben a nemzeti sajátosságoknak is fontos szerepe van. A Korszakváltás írója a proletárnyomor mélységéből erős akaratú édesanyja segítségével emelkedett fel, akinek — szüntelen harcban állva a 68
