Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - SZEMLE - Kőhegyi Mihály: Szakály Ferenc: Magyar adóztatás a török hódoltságban
A II. Lajos hadain győzedelmeskedő I. Szulej- mán szultán 1526 szeptemberében kiürítette Budát, és sietve húzódott hazafelé az ország középső részén át. A szerémségi várakban (Pétervá- rad, Újlak, Titel) hagyott ugyan helyőrséget, de az ország közepét csak Buda elfoglalása után szállta meg. Szeged meghódolásával (1542) lényegében befejeződött a déli végek bekebelezése. Az elmenekült földesurak — első ijedelmükből magukhoz térve — gondosan kiépítik volt birtokaik felé azt a kapcsolatrendszert, melynek végső célja az adóztatás. Már 1549-ben panaszosok érkeztek a Fényes Portára Szeged, Karlóca és Pétervárad környéki helységekből, hogy védelmet kérjenek a magyar vitézek portyázásai ellen. A hódoltság adóztatásában mindvégig a nagyobb várak (Sziget, Fülek, Eger, Várad, Gyula) katonasága töltötte be a legfontosabb szerepet. A viszonylag szűk területű várföldek ugyan gyarapodtak valamelyest a menekülés és a reformáció térhódítása következtében szétesett egyházi testületek rovására, mindez azonban korántsem volt elegendő a megélhetéshez, a zsold pedig többnyire rákháton járt, s nemegyszer megesett, hogy se pénz, se posztó nem jutott a végvárakba. A falvakat kellett hát megadóztatniuk, ha puszta létüket fenntartani akarták. A közeli jobbágyok terménnyel törlesztették tartozásukat, a távoliak lehetőleg egy összegben váltották meg azt. A nagyobb terület és jövedelem megszerzéséért a várak egymással is civakodtak. A Duna—Tisza közéért folytatott küzdelemben Sziget sem maradt tétlen, s törekvéseit — az egriekkel szemben — bizonyos siker koronázta, de csak a Duna melletti falvakra (Szeremle, Apatin) tudta hatalmát kiterjeszteni. Az 1566-os hadjárat során elesett Gyula, Sziget és számos kisebb vár (Ajnácskő, Jenő, Világos, Vízvár, Geszt, Babócsa, Csákány, Csurgó). A török elérkezettnek látta az időt arra, hogy a hódoltság közös birtoklását egyszer s mindenkorra megszüntesse. A bégekhez sorra érkeztek a jobbágyok magyar részre történő adózását eltiltó parancsok. A török kísérlet azonban kudarcot vallott, sőt a magánföldesúri adóztatás előretört. A minket legközelebbről érdeklő Eger megőrizte, sőt a déli részeken még némileg ki is terjesztette tartományát. Az előző korszakhoz mérve minden rendű és rangú földesúr megélénkült érdeklődést mutatott a hódoltsági jobbágyoktól beszedhető terményadók iránt. Az egyház is bekapcsolódott, és fokozottabban kezdte sürgetni tizedköveteléseinek behajtását. Mivel erre ereje és szervezete gyengének bizonyult, rendszerint árendába adtafalvait. A helységek közül 1583-ban messze kiemelkedik Kecskemét a maga 500 forintos árendájával, hiszen a nagyságrendben utána következő Cegléd 225, Nagykőrös pedig csak 80 forintot fizetett. A 15 éves háború (1593—1606) során 1596-ban kiesett a magyar védelmi rendszerből az az egri vár, amely évtizedeken keresztül önmagában biztosította a Duna—Tisza köze állami adóztatását. A magyar kapitányok azonban egyáltalán nem feledkeztek meg a hódoltsági jobbágyok ingyenmunka-kötelezettségéről. Orosz András váci kapitány 1599 tavaszán felszólította Kecskemétet, hogy „gyalog népet” küldjön „az vár mívére”, azaz erősítésére. A vég nélküli robot, fuvarozás, várépítés, az örökös sarcolás, rablás kimerítette a föld népét. A gyakorta olvasható ellenkező értelmű felfogással szemben az derül ki a korabeli forrásokból, hogy a török — lehetőségeihez képest — óvta és védte magyar jobbágyait a magyar földesúr ellen. A háború előtt még meglehetősen sűrű magyar lakosság szétszóródott, és a településhálózat is pusztulásnak indult. A legtöbben Kecskeméten találtak menedékre, melynek lakosai még 1601-ben is eléggé erősnek érezték magukat ahhoz, hogy kisebb tatár csapatokra üssenek és a foglyokat kiszabadítsák. Az el- pusztíthatatlannak tűnő Kecskemét messze földről vonzotta a menekülőket: a Duna-túlparti nagy mezőváros, Tolna lakói szintén itt telepedtek le, miután eredeti lakóhelyükön — a Budára vezető hadiút tőszomszédságában — már nem maradhattak tovább. A magyar lakosság mérhetetlen pusztulásának egyenes következménye a rácok térnyerése volt, akik egészen Kecskemét vonaláig birtokukba vették a Duna—Tisza közét. (Nem teljesen, mert a vatikáni levéltárban nemrég felfedezett ferenc- rendiek írta levelekből, feljegyzésekből tudjuk, hogy szórványként katolikus magyar falvak is voltak Észak-Bácskában.) A rácok megrablására küldött portyák a Duna—Tisza köze egyetlen, viszonylag épen maradt városát, Kecskemétet használták fel pihenőhelyül. Ez kettős veszedelmet is jelentett a városnak. Egyrészt az átvonulok élelmezése szakadt a nyakukba, másrészt a török fenyegette őket megtorlással. A vasvári béke (1664), a Wesselényi-összeeskü- vés (1670), a „bujdosók” sorozatos támadása (1672-től) és a Thököly Imre vezette kuruc felkelés (1678) után szabadult el csak igazán a pokol. A bécsi Haditanács eddig is ferde szemmel nézte a végváriak tevékenységét, de ettől kezdve végképp nem bízott bennük. Zömüket máról holnapra szélnek eresztik, a várakat német zsoldosokkal rakják meg. A Magyarországon állomásoz- tatott katonaság költségeinek előteremtésére I. Lipót 1671-ben a korábban 2—4, esetleg 8 forinttal megrótt portákat egyszerre mintegy 120 forinttal terhelte meg. Az embernek az a benyomása, hogy a bécsi udvar szándékosan hajította oda a gyeplőt a császári katonaságnak: boldoguljon, ahogyan tud. S mint ilyenkor lenni szokott, a katonaság nemcsak élt, hanem vissza is élt fegyveres hatalmával. Bácskai községeink ekkor, majd a felszabadító harcok során még nagyobb mértékben, de ugyanattól a zsoldos siserehadtól pusztulnak el igazán néhány évtized alatt, és nem a 150 éves török uralom idején. A Duna—Tisza közének középső részén kissé más a helyzet. A XVI. század megtizedelte ugyan a középkori településhálózatot, de igazán csak a 67
