Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Valóság közel ben (Mocsár Gábor: Délibábjaim városa)
SZEMLE VALÓSÁGKÖZELBEN Mocsár Gábor: Délibábjaim városa (Magvető) Ha a kortárs magyar irodalom három legkiválóbb elbeszélőjét föl kellene sorolnom, akkor Tatay Sándor mellett a két másik név közül az egyik alighanem Mocsár Gáboré lenne. Nem novellistát, nem regényírót, nem szépírót mondtam, hanem elbeszélőt. Ezzel nem műfaji vitába kívánok bonyolódni, csupán azt szeretném jelezni, hogy Mocsár Gábor az az író, akinek az írás, az „elbeszélés” valamiféle olyan érzéki örömet, a zsigereket megmozgató vágyat okoz, amilyent valaha a mese tudott adni, az a mese persze, amelynél — Ady szavaival — „nincs élőbb”, mert maga az élet, s ami ellen „minden káros”. Az írásnak ez a fajtája az olvasóban is valamiképpen a testi gyönyörűséghez hasonlítható érzést, „szent borzongást” tud kelteni: a fölfedezés, a ráismerés örömét, s az egyetértés vagy a vitatkozás indulatát. Új könyvének mindenekelőtt azokra a részeire gondolunk, ahol néhány mondattal leír egy 1959-es tanyasi lakodalmat, ahogy pár vonással az olvasó elé állít egy volt téesz- elnököt, ahogy egyéni bajairól, keserveiről beszél. Vagyis Mocsár Gábor vérbeli elbeszélő, igazi mesélő. Nemcsak megnyerő szubjektivitása árulkodik erről, hanem stiláris fordulatai, ismétlései, nyelvi lazaságai is: „De térjünk vissza ...” „De van itt más is . ..” „Erről jut eszembe . . Vagyis nála ne a szerkezet ökonómiáját, a leírás újszerű fogásait, a nyelvi leleményeket keressük, hanem örüljünk az élet eleven jelenlétének, az igazi — „ősi” — epika áradásának, termékeny burjánzásának, a mese bőrünket bizsergető hatásának. Ez az írói tulajdonsága, „természete” színezi át új könyvét, melyet — a műfaji besorolásra mindig kész kritikát megelőzve — maga „városregény”- nek nevez. A bevezetőben szinte kérkedve jelenti be, hogy nem fog adatokat, statisztikai kimutatásokat, számokat közölni, csak arról beszél, amihez személyes köze van, amit látott, tapasztalt, átélt. Mindemellett a könyv persze nem válik regénnyé, még Debrecen történetének regényes elbeszélésévé sem, legföljebb azt mondhatjuk, hogy Mocsár Gábor megteremti a szociográfiának egy, az alkatához, egyéniségéhez leginkább megfelelő, illő változatát, amelyben — hogy is mondjuk finoman! — a szubjektív elemek a szokásosnál jobban átszínezik az „anyagot”, a szerkezetet és a gondolatokat is. Vagyis Mocsár is azt teszi, amit társai, a mai városszociográfiák írói, akik Komló, Szeged, Pécs, Dunaújváros, Nagykőrös, Veszprém „jelentését” kutatták; legföljebb ő egy másik magyar város, Debrecen karakterét keresi, s könyve nem a Magyarország felfedezése sorozatban látott napvilágot, hanem önállóan, a Magvető Kiadónál. A szociográfia azonban, úgy látszik, mégsem elsősorban a szubjektivitás, a „regényesítés”, a kibeszélés, az öngyógyítás műfaja, nem az „ingerlékeny, vitatkozós, békétlen” természet kiáradásának kedvez. Mocsár Gábor tizenkét év után tér vissza fogadott városába, szellemi szülőföldjére, s számvetést végez. Távozása annak idején nem volt egészen önkéntes; s visszatérését most a könyv megírásával indokolja. 76 őszén kilép lakásának erkélyére, és elmondja, mit lát — ezzel kezdődik a könyv. Munkájával 79 tavaszán készül el, s mérlegeli a könyv hiányait, a félreértés lehetőségeit — erről szól a záró fejezet. Ne kerülgessük a forró kását: ezek azok a részek, ahol az olvasó némileg kényelmetlenül érzi magát. Néhány ismétlésre, átfedésre vagy gondolati következetlenségre, ellentmondásra, nem éppen meggyőző magyarázatra másutt is rámutathatnánk, de itt kimondottan zavarban vagyunk. Amit a mai debreceni lakótelepi építkezésről egy sajtóvita hosszadalmas ismertetése kapcsán ír, és amit a mai dzsentroid magatartásról elmond, annyira a felszínen mozog, annyira általános, hogy már-már kedvetlenül leteszi kezéből a könyvet az olvasó. Amikor a mai debreceni építkezésekről rajzolt képet az olvasó megismeri, okkal gondolja: másutt is pontosan így van; legföljebb azt teheti hozzá: sajnos . .. fgy a lakótelepi építkezésekről szóló hatvan lapnyi dohogás és a Pótvizsga című zárófejezet hatástalanul pereg le róla. Inkább az efféle mondatokból adódó következtetéseket kellene kibontania az írónak: „A termelés a lényeg, nem a termelő ember.” S hogy mennyire nem a szükségszerű bontásokban és az új építkezésekben van a hiba, elég lenne a szerzőnek például a finnországi Tapiolá- ban körülnézni: itt cementből, vasbetonból üvegből is tudtak emberarcú várost formálni az építészek. Vagyis nem az a baj, hogy a földszintes vizes falú házak „hangulata”, „varázsa” eltűnik, hanem az, hogy ami a helyére lép, az új: rossz, életidegen. Mocsár Gábor akkor van igazán elemében, amikor nem az általánosságokat regisztrálja, hanem amikor „históriázik”, amikor a sajátosságokat, Debrecen „jelentését” keresi. Sorra veszi a városhoz tapadó jelzőket, és a fogalmak mögé néz. Mi mindennek nevezték Debrecent! A „szabadság őrvárosa” (Kossuth), a „maradandóság városa” (Ady), a cívisváros, a „kálvinista Róma” .. . Mocsár Gábor megvizsgálja a fogalmak kialakulásának történetét, a fogalmak különféle értelmezését, mai érvényességét, időszerű tartalmát. Legrészletesebben a kálvinizmus „jelentésével” „tudathasadásával” foglalkozik. (A „tudathasa63