Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Ördögh Szilveszter: Korai testamentum (elbeszélés)
(Item) Tudod, hogy nem veszi észre senki, tudod, csak csúfos bukásod látják, tudod: pro és kontra intő példa leszel. Tudod: nem veszi észre senki, hogy repülsz pedig! Tested alácsüngő virág. Lábodnak nem fáj a föld hiánya, kezed kapaszkodni légűrben boldogul. Szemed résnyi sugár felhőnyi hajadban. Tudod: ezt senki nem veszi észre. Ha észrevennék — el se hinnék. Józanul — törvényeket citálva — tagadnák, s mondanák a szentenciát: abszurdum. Néhányan talán mégis elképzelnének téged sár-por magányukban, s a kezük, a szájuk, a tekintetük regélne rólad. De egyedül vagy, szomorú. Néha aláereszkedsz, cipőbe dugod a lábod, boltba mégy, emberek közé. Sántítasz gyermekül túlozva — nehéz és szűk a cipő. Tudod: mögötted szánakozón ingatják fejüket: „Szegény Ikarusz, röpülni akartál, lezuhantál, összetörted magad. Elfeledted, hogy ember vagy.”Te mégis az égre lebbensz újra — s bánatodban magadon mosolyogsz. (Item) Fogod a virágot — akár gyerekként a lepkét, szitakötőt —, s gyűlölet nélkül — hisz csupán játék —, kíváncsian, lassan — míg a szemed jóllakik — egyenként letéped szirmait. Csodálkozol aztán: mennyire idétlenül mezítelen így, a szirmok csínja nélkül. Hát ujjad már a porzók furcsaságát tördeli kutatón, majd a bibét is, az érthetetlennek tetsző, apró rostokat — miknek, mintha szirom híján, semmi jelentőségük nem lehetne már, hiszen ez a virág már nem virág . .. Aztán, hogy végül semmi nem marad kezedben, legyintesz, illanó emlékezetet időzöl a virág-rom fölött, s arrébb lépsz tétlenül. Meg se hökkensz, amikor szemed ismét egy új virág rádnyíló kelyhére pillant, amikor ujjaid hívatlan nyúlnak a gyönge szárhoz, amikor alápiIlangózik néma sírással a szirom ... (Item) Szeptember 10-e van, dérlepellel rohangászik kint a szél, megfagytak a csillagok az égbolton, s úgy pislognak csak, mint megvilágított halszemek. Nem érti a föld, a fű — miért ez a hirtelen hideg — s ugyanakkor egy bolond tücsök Lafontaine úr bölcs példázatát cáfolja az ablakunk alatt, fitymálva kötekedő hangyát és költő embert, rá se hederítve a dermesztő szélre, mely a ciripelést hajnalra dérkristállyá gémberít- heti... (Item) Nézz oda: bánatod, akár a hamutartó, némán kínálja önmagát. Nézz oda: örömöd, akár a cigaretta a hamutartóban, elszenderül. Nézz oda: vágyaid békült gyufaszálak, parancsra várnak, s fájdalom nélkül pernyévé fúlnak. Nézz oda: kezed milyen jól érti a dolgát nélküled is. Rágyújt, hamut perget, csikket nyom el. S elméd mindezt ellenőrzi. Item) Végezetül: hős vagy, ha akarod. Vagy mártír, ha úgy jobb. Vagy kisember, ha így kényelmesebb. Vagy senki, ha csak ez vigasztal. Vagy nem is vagy, csak voltál, vagy nem is voltál, csak vagy, vagy se nem voltál, se nem vagy — csak leszel, vagy lenni sem akarsz már — hát egy négymilliárdnyi muszáj maradsz, egy mert-nem-lehet-nem- lenni-ha-már-vagy, vagy egy mindegyként mosolyogsz, vagy istent magadba alázod, vagy azt mondod: homo — és kezed talányos kérdőjelet kering, vagy csak annyit verí- tékezik szemed, hogy sejt, szövet, szerv, szervezet, vagy elhallgatsz, fáradt fejed lógatod, tekinteted kezedre virágzik — s hagyod, amíg fogad össze nem csikordul, hogy játsszék veled a szösznyi idő —, s akkor ujjaidat újra ökölbe szorítod, fejed az égnek szeged, vonításodat torkodba nyeled, és kezded ismét és megint ott, ahol abbahagytad, ott, ahol folytattad, ott, ahol vagy, mert másutt és másként nem lehetsz, és miértre tiporsz, és hited üvöltve hirdeti, hogy csakazértis, csakazértis, csakazértis! 43
