Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Ördögh Szilveszter: Korai testamentum (elbeszélés)
ÖRDÖGH SZILVESZTER KORAI TESTAMENTUM (Csilláért) (Item) Hogy beszorul a világ egy maroknyi agyvelőbe! Micsoda pokoli raktár, belefér minden s az utolsó utáni csöpp is megtapad csordulni kész kupájában! (Item) Mélységből kiáltok hozzád Magasság! Az Érthetetlenség kútjából vonítok feléd, Érthetőség! A Megfeneklettség iszapsírjából nyöszörgők téged vágyva, Szabad- Szárnyalás! Mert ez most Poklok Paradicsoma és Paradicsomok Pokla, Tisztítótüzek Tisztítótüze, Poklok bejárati küszöbe és Paradicsomok sóhajhídja! Ez a tagolhatatlan Világmindenség, mi dagad és paránnyá zsugorul koponyaűrömben, hol az értelemrabolta dolgok üszkössé kövesednek alul, hol a kétely fejszéje csak sebesítő szilánkokat csempít, hol Eget és Földet inogtat viharba bódult pilleként a tehetetlen lélek... (Item) Nem, én bölcselkedni nem akarok. A kavicsigazságokkal nem kacsázom fodrozó víztükrön: vajon meddig s hányszor pattan, s hol merül alá, hány gyűrűt szülve néma süllyedésével ... (Item) Most úgy érzem, ez a munkám, a küldetésem, megvámolhatatlan hivatásom: hogy mindezt leírom. Tétován szemezgetve a neszező rózsafüzért, mely én vagyok, s melynek végén — giccsfeszület — imbolygók idétlenül, elszakadhatatlanul a csöpp gyöngyöktől — magányosan. Most így érzem: ez a munkám. (Item) Délutánra kibomlott az ősz virága ebben a szeszélyes nyárban. Szirmai szürkék, s láthatatlan porzója szemcsés homokport perget alázatosan, ahogy a hideg szél megerőszakolja. (Item) Nincs igazam! Mert igenis van öröm, van szépség, van észrevétlen csillanó boldogság! Hát nincs igazam! Hiszen már nekem is öröm a tehetetlenség fájdalma, nekem is szépség a fájdalom lélekvirága, nekem is boldogság: ha kimondhatom magamból ezt a boldogtalanságtumort. Csak tudom: feketében világít a hófehér, zöldben a sárga, kékben a vörös. S hogy ez öröktörvény — az néha lehangol. (Item) Elborzasztó tanulság a múlt — mert kormányzó agyunknak eszköztanulság, s mert magunknak élet. Nem tudja testünk levedleni, lelkünk képtelen elfeledni — mert bennünk van, s kiirtani (akár csak vétkeit is) csupán önmagunkkal együtt lehet. Az meg lehetetlen. (Item) Felleg zsaluzza a nyári eget, a réseken eső szele szitál alá, néha bolondul pol- kázik a por. Csak apró csöndet szeretnék. Mint a gombostű feje. Mint a gombostű homályba villanó foka. Csak akkorkát ebben a monoton életzsivajgásban. Ülni nem tudok, állni, feküdni sem. Mennék úttalan — hol nincs irány, nincs honnan hová, és nincsenek emlékterhes zegzugok. Megint rámzuhant a szomorúság. (Item) Úgy tűnik: csak vélt vagy valós sebeinkből szivárog a tisztaság. De az önzőn, gőgösen, önáldozatra készen. Néha úgy érzem: nincs nagyobb esély az örökhalálra, mint az emberekbe fertőződő szomorúság-évgyűrűk, s ugyanakkor nincs nagyobb esély az örökéletre sem, mint ezek a kérges, fás mederbe fagyott, hullámrezgéseiket felejtett szomorúság-csillámlások. 35
