Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Ördögh Szilveszter: Korai testamentum (elbeszélés)

(Item) Nem értem már a legegyszerűbbet sem — és rámhínározza magát a fölismert bonyolultság is. Hallgatni volna jó — s beszélni mégis muszáj. A képzelet csak karám: foglyaként tehetetlenség béklyóz. Néha kitörök — s nemsoká rádöbbenek, hogy újabb képzeletkarám csikója vagyok.

(Item) Valami nincs jól, valami megbillent, s most inog életveszélyesen a borotvaélkötélen vélt egyensúlyát veszítve. Alul-felül mérhetetlennek tűnik a csöppnyi mélység. Én meg álcázom magam: ülök nyugodtan, elnyomom a cigarettát, szörpbe kortyolok, okosan válaszolok, és elmosolyodom őszintén.

(Item) Ebben a nyári őszben könnyeit veszti a felhő, de a szürkeség elmaszatolja ügyetlenül hatalmas égbolt-arcán a könnyet. Hát nem csurranhat le a földre. Nem csírázik ki gyöngy gyanánt az aszfalton, nem ad kortyot a fűnek. Most a szürke égbolt ázik.

(Item) Nem, ez nem tehetetlenség! Ez akarat, ez erős szándék, ez hit, ez önmegváltó indulat, ez önfeltámasztó csodatétel! Ez nem jajgatás, hanem kiáltás! Ez nem sírás — de nevetést virágzó könny! Ez nem fáradtság, csak életet emésztő tennivágyás! Ez dalolás hangtalan, ez mosoly arctalan, ez simogatás kar, kéz, ujjak nélkül . . .

(Item) Azt hiszed: adtál — pedig kaptál. Azt hiszed: kaptál — pedig adtál. Azt hiszed torkodig teli vagy szerelemmel, pedig csak a hiánya tölt meg. Azt hiszed: ég- boltnyi űr a koponyád — pedig zsúfoltan teli az világmindenséggel. Azt hiszed: életre teremtettél — pedig halált leheltél. Azt hiszed: meghaltál — pedig túlélted. Azt hiszed: bonyolult — pedig egyszerű.

És tudod, hogy bonyolult. És tudod, hogy egyszerű.

(Item) Látod: már úgy beszélek hozzád, hogy mindenkihez szólok. Úgy beszélek rólad, hogy magamról vallók. Úgy hiányollak, hogy mindent hiányolok, úgy fájsz, hogy minden fáj.

Látod: a mindenségem lettél.

(Item) Örömöm vággyá nehezül, kezemtől fél az élet, kezem már fél az élettől. Nappal is éjszakában bolyongok, az éjszaka is nappallal ingerít. Könyvek emésztődnek szellemsárrá agyam gyomrában — lassan szikkadó iszap, zsibongó féregvilággal.

(Item) Adj még hitet, Istenem! Adj hitelbe, fizetni nem tudok! Nincs imádságom, nincs fohászom: nincs semmim, hozzád illő viszontfizetség! De adj még hitet, mert élnem kell, dolgom van! Add kölcsönbe lelked egy darabját, add nekem tudásod szemembe szikrázó sugarát, add nyugalmad temetőnyi csöndjét! Adj erődből csak annyit, amennyiből ember életre támadhat!

(Item) Rendben van. Ezt az utolsó kortyot még: aztán soha többé. Vagy máskor. Amikor már elfeledtelek. Amikor már fölismerhetetlenné foszlottál az emlékezetemben. Amikor már összetéveszthető leszel: csak test a testek közt, hang a zsivajban, tekintet szemtengerben. Amikor már én is mássá leszek. Lábujjaim gyökerekké, törzsem kéregbe bújt évgyűrűkké, karjaim kifosztott ágakká. Amikor már koponyám meglékelt üregében vadgalamb-tojást hervaszt a kopár napsütés.

Rendben van. Ezt az utolsó kortyot még. Hiszen mindent jól megbeszéltünk. Okosan, hibátlanul. Érveinkbe lopta magát a koravén bölcsesség, hangunkba ivódott a dacos természettörvény, és a szemünk sem izzott már bántó fénnyel.

36