Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)
és szánakozva gondolok vissza arra a kisfiúra, aki azt hitte, hogy a legerősebb érzés ellen van védekezés — megcsúfolására van vigasztalás. Másnap igen korán ebédeltünk, harangszóra már végeztünk is véle, öreganyám kivételesen átjött, hogy segítsen anyámnak tisztába tenni a házat. A hátsó konyhában ettünk, ott kínlódtak az asszonyok a mosogatással, az edények súrolásához én szaladtam ki a kerítés mellé tiszta homokért. Öreganyám igen türelmes volt egyébként, csak azt nem győzte kivárni soha, hogy a leves meg a galuskának való víz a maga rendjén felforrjon. Csak várt, várt egy darabig, azután hirtelen nagy sebbel-lobbal hátrébb húzta az edényeket, a tűzhely első lapját megszabadította a karikáktól s a nagy kerek lyukon kicsapott a láng. Hát ő erre húzta rá gyorsan a levest. Amikor jó erősen forrt, félretette, ennyi elég volt ahhoz, hogy csendeskén forrjon, s helyébe ment a galuskának való víz. Hogy ez felmelegedjék és nyugodtan, egyenletesen lehessen a tésztát be lészaggatni, már nem gallyat vetett a tűzre, hanem akácfát, jó vastagot. Igen finom volt a főztje, a galuskája sose maszatolt, de a mosogatáskor az edény fenekére égett kormot nagyon meg kellett homokkal dörzsölni, hogy örök időkre rajta ne maradjon csúfságnak. Azután a mosogatótálat rendbe tenni, majd az asszonyok kezét, az ujjaikat, a körmeiket, de súrolhatták szegények, egészen tiszta sohasem lett. Hogyan is lehetett volna. Öregszülém mindig vidám volt, könnyen beletörődött, hogy nem kisasszony ő, úgyse nézi senki olyan szemmel, tehát nem számos, de anyám elkeseredetten dörzsölgette a magáét tovább, fogát összeszorította, s nem szólott egyet se. Kilöttyentette a mosdótál tartalmát a hátsó udvarra, tiszta meleg vizet öntött belé, s folytatta abban, s hogy az anyját ne bántsa mégse meg, mesélni kezdett valamiről. Akkor éppen a bajai piacról. Oda ő mindig szívesen ment. Panaszolta, hogy minek mennyi az ára, hogy az élelem filléres áru, de a rőfösnél, fűszeresnél akár minden pénzét ott hagyhatta volna. — Ennek a gyereknek is, ni — mondta sóhajtozva — hat-hét pengő egy pár gyönge kis félcipő. — Micsoda? Félcipő? — Nem engedhetem, hogy dorcóban járjon vasárnap a misére. A téli magasszárú... meg el is nyűtte már. — Ti tudjátok, lányom — fordult el nagyanyám s még a hátán is átsütött a helytelenítés. — Hat pengő sok pénz... — Sok, nem sok... a lábam lejártam, de olcsóbb nincsen. Hát. .. majd meglátjuk, telik-e rá — tette hozzá engesztelőén. Gyorsan eltisztultam a közelükből, kóricáltam inkább előbb az udvaron, majd a veteményesben. Nem szerettem azt, amikor az együvé tartozók ilyen óvakodva kerülgetik egymást, mert valamiről nem egyformán vélekednek... inkább jártam volna mezítláb egész nyáron. Hiszen azt is öregszülémtől tanultam, hogy amelyik hónap nevéből hiányzik az er, abban egészséges csak mezítláb járni, földre lehemperedni. Be is tartottam, meg sem fáztam soha. Édesanyám pedig úgyszintén megtanulhatta volna tőle. .. igaz, őt még én se láttam soha mezítláb, papucsa pedig ki tudja, hány volt, s hányféle! Nem cifrálkodott ő soha, de mindennek megadta a módját. A veteményesben még csak a levesbe való zöldséget, a retket meg a salátát vetettük el, s elduggattuk a bejárat mellett féloldalt a tulipánhagymákat. A hajtások szép egyenesen állottak már, mint a kicsi piros lándzsák, akadt olyan is, amelyik meglehetős nagy zöld levelet bontott ki kétoldalt, akár zöld lobogót tartott volna. Bent a sarokban, a gyümölcsfák során túl, napos, védett helyen a nagy melegágy, molinóhuzattal feszesen letakarva. Csak néhány napja készítette el, s vetette be édesapám, azon hát nem volt mit nézni. A felásott, gerebélyzett kerti föld már csupán a palántákra, s a későbbi vetésre várt. A krumplira, csemegekukoricára... hej, de igen szerettem én ezt, különösen parázson sütve! A gyenge édes ízét a sütés csalta ki belőle legjobban. Ma már ezzel 26
