Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)
se igen vesződik senki, bele a nagy edénybe mindet egyszerre, vizet rá, adj neki, hadd főjön. Jó így is, nem mondom, de a parázson sültnek nyomába se érhet a főtt kukorica. Ezt faljuk, mint a barmok, amaz pedig vékonyan tapadt a gyenge zöld törzshöz, ha akartuk.se sikerült nagyokat beléharapni. Nagyétkú'bbek lettünk azóta, mohóbbak, s a sült kukorica már nem az igazi csemege, úgy elfelejtődött, mintha sohase lett volna, különlegességnek pedig ott a sokféle drága finomság a valóságos csemegeboltokban. Amint ott nézgelődtem, elképzeltem magam elé nagyanyám veteményesét a ház mögött... az volt még csak pompás! Ő minden csapás szegélyét beültette virággal, s mind mással, de mind közé le-leszúrt egy-egy petóniapalántát. Attól esténként olyan illat jött egész föl a tornácig a kertje felől, hogy szinte jóllaktunk a szagával. Jól kiszámította ő, mert a mi falunkban estefelé mindig a Dunáról fúj a szél, az ő háza pedig keletre fordult, kertje aljához esett a folyó. Nagy udvara, kertje volt, azért azután hajnaltól alkonyatig éppen körülsétálta a nap a kis portáját. Termelt ő mindent, nemcsak a konyhára! Nem emlékszem, hogy őszibarack máshol termett volna a faluban, nem volt az akkortájt olyan divatos gyümölcs, mint mostanában. Az árpaérő körtefája meg olyan magasra nőtt már, hogyha felnéztem rá, úgy véltem, egyenest a fehőkkel cicáz- nak legfelső ágai. Nem is tudta szegény, hány esztendős lehet, inkább azt panaszolta, hogy a sok finom gyümölcs mind elvész, mert ha lepottyan, nekünk már csak akkor jut belőle. De engem nem engedett fölmászni reá. Egyszer ugyan megpróbáltam, hogy majd meglepem őket szép, kézzel szedett körtével, de vizony a fa vastag, belső ágai mind csupaszok voltak, a gyümölcs meg az ághegyeken inkább. Amint elindultam volna, úgy recsegett-ropogott alattam az egész mindenség — legalábbis akkor úgy tűnt nekem —, hogy szégyen a futás, de hasznos, meglehetős gyors iramban igyekeztem földet érni. Megvigasztalódtam azután a málnásban — éppen akkor érett annak a gyümölcse. A cseresznyefa úgyszólván csak nekem termett ott is, de az összes gyümölcs közül a ringlószilvát szerettem legjobban. Két fával volt nagyanyámnak belőle, mind a kettő zöld színű termést hozott, hanem amelyik szemet befőttnek le nem szedtük, mire egészen megérett, olyan lett a színe, akár az akácmézé. Jöttek is rá a darazsak seregestül, van azoknak eszük, tudják mi a jó. így aztán két kertben voltam otthon én, nem is fogtam föl igazán, milyen jó sorom volt. No meg két konyhán a legkisebbik. A liba, kacsa tepertőjét, máját, s minden szárnyas combját nekem kínálgatták. Mindenből az első falatot, mindenből a legjobbnak ígérkezőt, mindenből a legszebbet. Én meg tettem, hogy nem bírom megenni, mert édesanyám volt a második illetékes mindennek az elején. Szépecskén gyarapodott is, inkább színe, meg mosolyogni kedve, mint egyéb, mert őbelőle már olyan gurulós, kövérkés asszony úgyse válik, mint öregszülémből. Más fajta — mondogatta édesapám gyakran. Gyöngefájú, mint öregapám volt, akire én már alig emlékszem. Még a temetésére sem, mert faluhelyen a kisgyerekek ugyanúgy jelen voltak a temetéseken is, ha úgy hozta a kedvük, mint a lakodalmakban. Csak én is hányat végignéztem! Honnan emlékeznék rá, melyik volt a nagyapámé? A sírját tudom, hogyne tudnám. Mindszent- <or gyertyát is gyújtok érette, csak éppen édesapám szüleiről nem tudom, hol feküsz- nek. Ha kérdezek felőlük, arra minálunk senki sem felel. Régen eltökéltem már, hogy fárok még vele, s azután csak öregszülémet faggatom meg, ő biztosan mond nekem valamit. Annyi ideig elmókoltam s ábrándoztam a kertünkben, hogy végül szólítania kellett édesanyámnak. Gondoltam, tán csak nem a tanító úr jött meg ilyen korán — de bizony logy igen. Bent üldögélt már a tiszta szobában, édesanyám pedig a tükör elé egy festett cöcsögben aranyesőágakat helyezett el, az asztalon meg a két nagy tál pozsonyi kifli. Dagasztott is a büszkeség engem! A tanító úr mosolygott. Nekem csak köszöntenem 27
