Forrás, 1982 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Raffai Sarolta: Föld, ember, folyó (regényrészlet)

Felálltam, mert úgy kell azt — s összeszorult a torkom. Csak ríva ne fakadjak itten — gondoltam.

— Kóválygok egy kicsinyt — vallottam bűnbánóan s megrettenve.

A fejét csóválta.

— Ha attól kóvályogsz, hogy mit akarok megbeszélni apádékkal, hát ne kóvályogjál. Terólad semmi rosszat. Érted-e?

— Igenis — rebegtem halkan, s hogy intett, leültem, de mintha szállni vágyott volna bennem valami, nem éreztem keménynek a padot, se tagjaim súlyát, s ahogyan a szívem repdesett, az volt csak valami! Lecsillapítani alig tudtam. A fehér falak úgy rekesztették ki a világmindenségből ezt a termet, mintha édesanyám titkos doboza lett volna, amelyben ő gyűrűt, függőt, láncot rejteget. Ez az osztályterem az én jóleső borzongásaim és riasztó szorongásaim, emésztő reménykedéseim ládikája lett. Úgy éreztem, meghalnék, ha innen kitaszítanának.

Korán hazaengedett bennünket a tanító úr — tudtam miért: vendégeket vártak. Ha senki más, én ilyen dolgaikat mindig előre tudtam, mivel én vásároltam be az asszonynak. Most több fűszer és táblás csokoládé volt a cédulán, sopánkodott is a tanítóné, hogy mennyi dolga van, s kért, hogy siessek vissza, de nagyon. Ez még előző napon esett meg, pénteken. Gondoltam is, csak rövidlejáratú vendégség lesz az, ha a tanító úr vasárnap ebéd után nálunk akar lenni. No, meglátjuk.

Hogy hazaértem, csak öreganyámat találtam, szüleim a bajai piacra mentek, az meg 20 kilométerre van tőlünk, és édesanyám valami szép abroszt néz a városban, ha már a tanítóm megtisztel bennünket. Viaszosvászonnal, meg magaszőtte lenterítővei nemigen van mit dicsekednie.

Öregszülém titokzatosan mosolygott, s beinvitált a tiszta szobába.

— Nézd csak gyerekem, mit vétettem!

Hát az asztalon fehér szalvétákkal letakarva két nagy tál, s azok tetézve pozsonyi kiflivel. Egyikben diós, másikban mákos.

— Mit szól majd édesanyám? — hőköltem vissza, mert ilyet nálunk karácsonyra vagy legfeljebb húsvétra sütöttek. S ennyi porcukor a tetején! Kész gyönyörűség csak nézni is.

— Mit szól, mit szól! Te mit szólsz?

— Én-e? — s már nyújtottam is a kezem.

— Coki te! — legyintett rá. S hogy rémült arcomra pillantott, maga választott ki mindegyikből egy-egy szép, hasas kiflit. — De a többi holnap délutánig megmaradjon ám! — s vonszolt kifelé. — Még hogy mit szól anyád? — dohogott. — Minden évben őrizgetek diót is, mákot is az újig. .. azt teszek vele, amit akarok. Egy faluban lakunk, mégse támad az én utcámban olyan forgószél, amelyik olyan tisztára söpörné s oly rövid idő alatt a padlást meg a kamrát, mint tinálatok!

Való igaz: ő mindig tudott nekem egy-két szem olyan csemegét zsebembe dugni, valahányszor elmentem hozzá, aszalt gyümölcsöt, szilvát, meggyet, almát, pattogatott kukoricát, tökmagot, kalácsot vagy éppen diót — amikor pedig a mienk már elfogyott.

— Ne nézz mán ilyen bambán te! Itt hárman pusztítjátok, s én magam vagyok — ölelt puha, domború hasához kedvesen.

így már értettem, s mindjárt jobb kedvre derültem. Hogy mit ki nem módol az én tanítóm kedvéért! Ebédet is főzött: krumplilevest, lekváros derelyét. Hogy mi mindenre nem elég neki a tarka délelőtt — tépelődtem igen erősen. Áldott egy asszony az én öreganyám, őt még a büszke Elvira se tudná nem szeretni. Erős kísértést éreztem, hogy beszéljek felőle, azután a szégyenkezés mégse engedte kiejtenem a nevét, hál’ istennek. Pedig úgy hiszem, öregszülém azt is meghallgatta volna türelmesen és valamiképpen megpróbált volna segíteni rajtam. Ma már csak mosolygok akkori magamon,

25